Mi lesz az újágírással?
Azt hiszem, igazán lelkes guberáló vagyok, elég sok blogot, szakmai oldalt figyelek. Próbálom a lehető legjobban kihasználni a hírkövető és hírgyűjtő eszközöket, néha mégis úgy érzem, elég rossz a jel / zaj (hasznos információ / mellébeszélés) arány. Nyilván másokat is foglalkoztat ez a probléma, így születhetett meg a Britannica Blog. Mindenképpen tiszteletreméltó, hogy az internet előtti világ tekintélyes intézménye, a Web 2.0. egyik legnagyobb vesztese bemerészkedik az "ellenség" felségterületére. Természetesen szó sincs arról, hogy at Enyclopedia Britannica áttérne a közösségi szerkesztésre, csupán egy tudás-blogot működtetnek, azt is kizárólag válogatott, meghívott szerzőkkel. (Lehet-e egyáltalán blognak nevezni ezt?) A hivatalos szerzők cikkeire természetesen lehet válaszcikket írni, vagy azokhoz rövid hozzászólásokat fűzni, de csak azok a vélemények jelenhetnek meg, amik megfelelnek a szigorú moderálási követelményeknek. (Hát igen, szép dolog magamba szívni a tömegek bölcsességét, de bevallom, Britannica Blog oldalain szívesen olvasom a megbízható szerzők szövegeit.)Talán felesleges is leírnom, hogy nem öncélúan böngészem a Brittania Blogot. Az elmúlt hét egyik kiemelt témája az újságok és az újságírás jövője. ("Halálra vannak ítélve az újságok? - Törődünk mi ezzel?") A vitaindítót Nicholas Carr követte el, aki a terjedelmes bevezető-összefoglaló után arról írt, hogy tudomásul kell venni az árukapcsoláson (csomagolt áru értékesítésén) alapuló gazdaság megszűnését. Az internetes bevételek a hirdetésekből származnak, a hirdetések egyre inkább célzottak, vagyis az olyan cikkek adhatók el, amik témájuknál fogva érdeklik az olvasókat + jól köthetők hozzájuk hirdetések. A tényfeltáró riportok rengeteg munkával járnak, vagyis sok pénzbe kerülnek, viszont viszonylag kevés embert érdekelnek és nem köthetők hozzájuk kontextusfüggő hirdetések. Persze a tényfeltáró anyagok a nyomtatott lapokban sem termeltek közvetlen bevételeket, de ezek teremtették meg a lap tekintélyét, elismertségét, ezért érdemes volt őket az egyéb bevételekből (elsősorban az apróhirdetésekből befolyó jelentős összegekből) finanszírozni. Carr szerint a jövőben semmi sem indokolja olyan, költséges tartalmak előállítását, amiért a közönség nem hajlandó fizetni.Jay Rosen válaszcikkében arról írt, hogy a leggazdagabbak már évszázadok óta fizettek a számukra fontos, minőségi információkért. Szerinte nem kétséges, hogy a zárt körben terjesztett, nagyon drága, minőségi hírlevelek iránti igény megmarad a jövőben is. Az online újságok szerinte sem tudják majd fenntartani tudósítói hálózatukat és finanszírozni tényfeltáró anyagaikat. Lehetséges modellnek tűnik, hogy ezeket az írásokat külső, független alapítványok támogassák. (Például az NKA a tervezett internet adóból támogathatná a veszteséges cikkeket - He-he.) Rosen konklúziója - írásait ismerve nem meglepő, - hogy hagyományos újságírás messze nem hordoz annyi értéket, mint amennyit tulajdonítunk neki és hogy az amatőr információforrások és a profi feldolgozás kombinációja (pro-am journalism) hozza majd el a szép új világot.Rosen vitacikkében idézi Doc Searls egy korábbi blogbejegyzését. Searls szerint hamisan gondolkodunk, amikor azt feltételezzük, hogy a nyomtatott médiába ömlő reklámpénzeket egyszerűen csak át kell csak irányítanunk az online lapokra é azok örrökké tovább ömlenek majd. A hirdetők nem hülyék (vagy ha azok is, de féltik a pénzüket) és ha az online lapoknál találnak jobb internetes felületeket, oda viszik a hirdetéseket. Nagyon úgy tűnik, hogy az az óriási profittal járó üzlet, ami nemrég még a lapkiadás volt, nem ismételhető meg a weben.Ideje tehát leszámolni azzal az illúzióval, hogy csak túl kell élni a print-online átmenetet, utána megint nyugodt évek következnek. Osztom Howard Owens véleményét, aki szerint nem átmenetről (annak van eleje és vége), hanem folyamatos változásról kellene beszélnünk.(Ha valaki az újságírás megmentésére alkalmas , új üzleti modellt találna, kérem adja le a MÚOSZ portáján!)