50716 km, Mandalay
A szállodánkban megbeszéltük az egyik csajjal, hogy együtt bérelünk taxit, hogy bejárjuk a környéket. Jött a barátnője is, így pont négyen voltunk. A költségeket ugyan megosztottuk, de ez nem jelenti azt, hogy bármennyit is megtakarítottunk volna, mert úgy tűnik, hogy ausztrál barátnőnk nem annyira jó az alkudozás terén. Tulajdonképpen mindegy, többe nem került, mintha ketten mentünk volna és legalább jó társaságban utaztunk. Reggeli után rögtön be is pattantunk a taxiba. Nem kell semmiféle bőrüléses, légkondis, halkan suhanó járműre gondolni. A városban elterjedt szabványtaxival mentünk, ami a világ legkisebb pickupja. A platón négyen férnek el nem túl kényelmesen. Ezek voltunk mi. A fülkében ült a sofőr – nyilvánvalóan -, meg az úgynevezett idegenvezetőnk. Valószínűleg miatta lett drágább az út, egy sofőr bőven elég lett volna, mert nem túl gyakran sikerült lekagylóznunk a rizsáját. Járművünk egyetlen luxusszolgáltatása az volt, hogy ezüstszínűre festették, így mindig könnyen megtaláltuk a parkoló taxik között, amik az esetek 99%-ban kék színűek. Első utunk a Mahamuni Payához vezetett, ami Mandalay déli részén található. Természetesen a cipőt és a zoknit a bejáratnál le kellett venni. Csak arra kellett figyelni, hogy nehogy galambszarba lépjünk. Hiába, ezeket a madarakat nem lehet megtanítani, hogy szent helyre nem szarunk, ahogy a bételfogyasztókat sem, hogy szent helyen nem köpünk nagy vörös nyálakat mindenhova. A templom bizonyára rendelkezik valamilyen csodatévő fícsörrel, mert sokan jönnek aranyfüstlemezt ragasztgatni a Buddha szoborra, ami a szentély közepén üldögél. A szentélybe nők nem léphetnek be, ami egészen meglepő egy buddhista templomban, legalábbis számomra. Tulajdonképpen ami miatt a turisták jönnek, az a csodatévő erő folyománya, az aranyozás. A helyiek ugyanis olyan lelkesen ragasztgatják a néhány atom vastagságú aranylemezeiket, hogy a szobor elérhető részei teljesen elformátlanodtak a több centi vastag hepehupás aranygumók alatt. Úgy néz ki szerencsétlen szobor, mintha valami ronda bőrbetegség támadta volna meg. Mint egyetlen hím kis csapatunkban, felmászhattam a szoborhoz, habár nem hoztam aranyat. Az aranyozáson kívül lógott rajta jó néhány ékszer is, amit a kevésbé pepecselős hívők hoztak a jövőbeni jószerencse biztosítása végett. Ha valaki felmászik a szoborhoz azonnal szüksége is lesz jó szerencsére, mert a platformon ülő Buddha mellett sok hely nincs, csak sok ember, akik mind el vannak mélyedve a lemezkéik feldörzsölésében, és nem annyira figyelnek arra, hogy a hátuk mögött valaki egyensúlyozik a mélység szélén. Nem mintha nagy magasságról lenne szó, de Buddha szoborról leesni az álmoskönyv szerint jót nem jelenthet, különösen, ha az esés meghaladja a két métert. Buddha és a hívők megkönyörültek rajtam, így lépcsőn jöhettem le. Mielőtt azonban lemásztam volna, idegenvezetőnk befröcskölt némi szentelt vízzel, ami lemosta minden tisztátalanságomat. Tulajdonképpen ez a víz nem más, mint amivel reggel négykor lemosták a szobrot. Ezt minden nap megteszik, gondolom már csak a szenteltvízellátás miatt is. A templom udvarán még gyorsan nézeteltérésbe keveredtem egy gonosz kis emberrel, aki ugyan „my friendnek” nevezett, de pénzt követelt, mert fényképeztem. Elraktam a gépet, de csak jött utánam, hogy ha nem fizetek, akkor töröljem a képeket. Ignoráltam a kis nyavalyást. A seggét törölgesse, ne az én képeimet! Ha valahol ki van írva, hogy tilos fotózni, akkor azt el tudom fogadni, bár betartani nem mindig, de ha pénzért lehet fotózni, az kiakaszt. Legközelebb ha igazolványképet csináltatok, majd tartom utána a markom. Mellesleg a pofátlanság csúcsa, hogy semmi nem utal arra, hogy ne lehetne fényképezni, vagy csak pénzért, eltekintve a kis pitbulltól, aki ráront az emberre, hogy fizessen. A programban nem jelzett megállót tartottunk egy boltnál. Körülnéztünk, és megállapítottuk, hogy egy jelentősebb összeget el tudnánk mindannyian költeni teljesen hasztalan dolgokra. Leginkább szobrokat árultak. Újakat, és vidékről begyűjtött régieket, esetleg réginek tűnő újakat. Következő megállónk Amarapurában volt, egy kolostornál, ahol reggelente több száz szerzetes gyűlik össze reggelizni. Megvallva az igazat, nem is kicsit állatkertnek tűnt az egész. A szerzetesek felsorakoztak, majd bevonultak az ebédlőbe, miközben a turisták fotózták őket. Nem erre számítottunk. Pár képet csináltam, aztán ahogy bevonultak, le is léptünk. Ugyan be lehetett volna menni az ebédlőbe, de azt azért már mégsem tettük meg. Persze sokan benyomultak, vakuval villogtatva fényképezték a szerzeteseket, ahogy esznek. Én a helyükben biztos elvesztettem volna buddhista önuralmamat. Következő megállónk a környék egymilliárd payája közül az egyik volt. Az udvaron hatalmas szobor üldögélt, jóságos szemével lenézve ránk, még szempillái is voltak, talán betonvasból. A szentélyben sok egyforma Buddha üldögélt, szépen kifestve. Az udvar másik felében kis zedik sorakoztak, de nem a szokásos fehér színűek, ezek retinagyilkos pirosra voltak festve, megbolondítva némi sárga dekorációval. Érdekes látvány volt. Az Ayeyarwadi hídjánál álltunk meg legközelebb. Ez az a folyó, amelyik néha úgy írja a nevét, hogy Irrawaddy. Róla kapták a nevüket azok a delfinek, amiket a Mekongban láttunk még Kambodzsában. Egyébként még akad néhány itt is, de talán még kevesebb, mint a Mekongban. Felmásztunk egy dombtetőre, amin meglepő módon volt néhány zedi. Ezt már a domb lábánál lehetett sejteni, mikor le kellett venni a cipőket. Myanmar sem mentes a pitiáner bűnözéstől, úgyhogy az idegenvezető tanácsára itt a kocsiban hagytuk cipőinket. Valószínűleg ez a hely annyira nem szent, hogy a cipőket ne vigyék el. A kilátás egyébként remek volt, annak ellenére, hogy párás, poros volt a levegő. A folyó túloldalán sorjázó dombok tele vannak aranyozott zedikkel. Nemcsak úgy tessék-lássék, hanem ameddig a szem ellátott, mindenhol a fehér és arany tornyok álltak ki a fák közül. Rövidesen átautókáztunk a hídon a kis játék Mazdánkkal, és felmásztunk az egyikhez. Ez a hely, Sagaing, is volt főváros egy darabig, ezért a sok itt templom. Amúgy a nap folyamán meglátogatott összes település volt főváros. Úgy tűnik, hogy a burmaiak szeretik ide-oda rakosgatni a fővárost, még ha csak húsz kilométerrel is költöznek arrébb. Természetesen a Sagaing dombot is mezítláb másztuk meg, a szokásos fedett lépcsőn. Valahol félúton benéztünk egy kisebb szentélybe is, ahol az udvaron éppen egy nő szépítkezett. Kerek kőlapon reszelgette a szantálfa darabot, némi vízzel, hogy az így nyert krémmel bekenje magát. Kaptak a lányok is, helyi szokás szerint egy-egy kenetet az orcáikra. Nem tudom miért jó, ha a maszat alatt szép a bőrük, ha egyszer állandóan csak a maszat látható. Mindegy, valószínűleg kevesebbet árt a bőrnek és a világnak, mint valami dobozos kozmetikum, habár azt hiszem, sokkal nem olcsóbb. Itt is megvannak a híres márkák, vagy inkább a híres szatálfatermő vidékek. A dombmászás után ideje volt az ebédnek, amit egy egyszerű kis étteremben ejtettünk meg. Gasztronómiai emlékeink közé ez az ebéd se kerül be, talán csak egy olyan címszó alatt, hogy Myanmarban is csontostól kockázzák fel a csirkét. Ebéd után átcsónakáztunk az Ayeyarwady egyik mellékfolyóján, hogy meglátogassuk Inwát, ami, mint már előrebocsátottam, volt főváros. Lovaskocsival lehet bejárni a környéket. A súlyos történelemmérgezés elkerülése végett a helyiek egy négy állomásból álló útvonalon viszik végig a vendégeket. Gondolom, meg lehetne nézni kismillió zedit és templomot, de tényleg nem célszerű az ilyesmit túlzásba vinni, mert csak úgy jár az ember, mint én a mozaikokkal. Többet nem akarok látni. Elsőként a legtávolabbi helyre vittek, egy teakfa templomhoz. Mivel ide is kellett a korábban megvett gonosz államtámogató jegy, két útitársunk nem jött be. Miközben lepecsételték jegyeinket, én is rákérdeztem összevont szemöldökkel, hogy megvették-e már a tankot a pénzemből, de nem kaptam választ. Komolyan, több magyartanár kellene ebbe az országba. Innen egy meglehetősen romos zedihez mentünk. A szent helyek állapota, karbantartottsága, esetleges jelenlegi funkciója nincs befolyással a cipőtilalomra. Amíg egy tégla is a helyén van, addig cipőt le! Következő megállónk egy kis szusszanás volt a szent helyek közt, megtekinthettük Myanmar ferdetornyát. Eredetileg egy teljesen jelentéktelen kis torony volt, de aztán egy földrengés érdekessé tette. Valószínűleg a következő földrengés után újra érdektelen lesz. Az alja elég vad szögben áll, de a tetejét újraépítették, vízmérték alapos használatával. Szóval alul ferde, felül függőleges. Összességében szédítő. Ha valaki arra vetemedik, hogy felmászva még az erkélyre is kilép, akkor félelmetes is. Mondjuk nem a ferdeség, hanem az erkély állapota miatt. Végül megnéztünk még egy templomot, amit az ausztrál lány kihagyott, német barátnője viszont belógott, míg a mi jegyeinkkel pepecseltek. Be kellett ugyanis írni a nagykönyvbe, hogy ki járt ott, milyen országból, hányas számú jeggyel. A lovaskocsijaink visszazötyögtettek bennünket a csónakhoz, ami aztán átszállított a partra, hogy kicsiny Mazdánk újabb zötyögéssel elvihessen a világ leghosszabb teakfa hídjához. Amarapurában már jártunk reggel, hogy megszemléljük, hogyan eszik egy szerzetes, vagy hogy hogyan eszik ezer szerzetes. A híd meglátogatását reggel azért halasztottuk el, mert így naplementében nézhettük meg, ami mégiscsak szép, meg már vágytunk néhány giccses fotó legyártására. A hídnak van egyébként neve, U Bein hídja, de mindenki csak teakfa híd néven emlegeti az ezer cölöpön álló, több mint egy kilométeres tákolmányt. Merthogy nem más, mint egy baromi hosszú stég, amit a tó fölé építettek, csak olyan hosszú lett, hogy átér a túlpartra. Szép magas lábakon áll, mivel a Taungthaman tó vize esős évszakban jelentősen megemelkedik. Néha az is előfordul, hogy az egész híd víz alá kerül. A tavat egyébként egy ogréról nevezték el, aki itt kereste Buddhát. Valamelyik templomban láttuk is a szobrát, nincs tölcsér alakú füle, de tényleg zöld. A híd nagyon hangulatos volt, meg a környéke is. Nem mentünk végig rajta, a felénél lemásztunk egy szigetre, és csónakba szálltunk. Csónakból néztük, ahogy a nap lemegy a híd mögött, miközben fent szerzetesek sétálnak, meg biciklisták tolják a járgányt. Azt hiszem, senki nem olyan bátor, hogy karikázzon ott fent. Mandalaybe visszaérve egy gyors zuhanyzást követően újra összejöttünk, hogy együtt vacsorázzunk, majd vettünk pár üveg sört és felvonultunk a tetőteraszra beszélgetni. Előző nap beszereztünk egy üveg Mandalay rumot, az is szépen elfogyott. Nem volt nagy mennyiség, viszont finom volt és a 3,5 decis egységért kevesebbet kellett fizetni egy dollárnál. Lehet, hogy beszerzünk még egy keveset. Az út