51435 km, Nyaung U
Reggelinél összetalálkoztunk Cevannel, úgyhogy elég későn indultunk neki a felfedezőútnak. Először is szerezni kellett két biciklit. Persze nem találtunk normálist, csak a szokásos ázsiai méretet, de legalább a kormány az egyenes fajta volt, nem ökörszarv, ami alatt épphogy elfér a térdem. A terv nagyjából az volt, hogy elindulunk, aztán megyünk, amerre látunk, vagy amerre tetszik. Az előző napi kocsikázás nem volt olyan közvetlen élmény, talán mert csak utasként vettünk részt. Elsőként a város ma is használatos templomát a Swezagon Payát látogattuk meg. A hatalmas sztúpát itt is jó bőven aranyozták, alig lehetett ránézni a napsütésben. Látszik, hogy erre sok a turista, mert sokan akartak fényképet csináltatni velünk. Máshol is így volt ez, csak ott nem kértek érte pénzt. Általában ilyenkor én is tartom a markom és hevesen bólogatok az összeg hallatán. Általában elsőre nem értik, de aztán leesik nekik, hogy ha megrendeltek egy fotót, akkor azt nekik kell fizetni. Ilyenkor általában vihogás a végeredmény, legalábbis a gyerekek részéről. Üldögélt ott egy végtelenül ráncos öregasszony is egy hatalmas cheroottal - burmai szivarral - és próbált meggyőzni, hogy csináljak róla fényképet. Nem tudom, mit mond, mikor megkérdezik, hogy mivel foglalkozik. Fotómodell? Voltak persze őszintébb modellek is, mint például a tanakával kikent kisgyerek, akinek az apukája nagyon büszke és boldog volt, mikor látta, hogy a csemetéjét fényképezem. Tanakának azt a krémet hívják, amivel mindenki keni magát. Igazából nem is krém, hanem lereszelt szantálfa. Direkt erre a célra van mindenkinek egy kőlapja, amin lecsiszol egy kevés fát pár csepp vízzel, aztán az arcára keni, ami aztán később szépen rászárad. Elvileg szép lesz tőle a bőr, bár ez sosem látszik, mert folyamatosan be van kenve maszattal. Más vélemény szerint a nap ellen van. Ebben több a logika, bár érdekes mintákat hagyhat maga után, ugyanis mindenki másképp keni: csíkosra, levélmintásra, vagy csak egy-egy kerek foltot az arcra, esetleg hozzá egy vonalat az orra. Néha az egész arc be van kenve. A paya után elhagytuk a városkát. Aszfaltozott úton mentünk, de nem volt benne sok köszönet. Szerencsére az egész környék teljesen lapos, mert egy alig kimérhető emelkedőn is halálos volt feltekerni. Vérbeli downhill kerékpárt béreltünk. Egyetlen előnyük volt, mégpedig a tömör gumiabroncs. Hülyeségnek tűnik, de elnézve a tüskebokrok számát, azt hiszem, egy normál gumi percek alatt feladta volna, ugyanis rövidesen letértünk egy földútra, mert megláttunk két pofás templomot. Eléggé hasonlítottak egymásra, de azért megnéztük mindkettőt. Fel lehetett mászni a tetejükre, úgyhogy el is döntöttük, hogy naplementére visszajövünk, mert innen legalább nem kell sokat tekerni a félhomályban. Mert a bicikliken természetesen lámpa sincs. Az Óbagan felé vezető úton tekertünk tovább, le-letérve az érdekesebbnek tűnő, és még nem látott helyek felé, míg el nem értük a városfalat. Éppen egy nagy fesztivál utolsó napja volt, ami vásárral járt együtt, úgyhogy meg is álltunk ebédelni. Megint egy élelmiszeri mélypontot fogtunk ki, ami csak azért bosszantó, mert a kutyaeledel, amit kaptunk pont annyiba került, mint egy normális helyen, ahol nem főznek ennyi hajat a kajába. A vásáron áttolva a bicikliket letértünk az aszfaltról. Kinéztünk magunknak egy hatalmas, piramisszerű templomot a távolban. Az úton mély homok várt, amiben eltűnt a legcsekélyebb élvezet is, amit magában rejthet egy alulméretes kerékpár tekerése. Ezt fokozta, ha néha elment mellettünk valami, és beterített porral. Így is szerencsések voltunk, mert találtunk egy utat, ami arrafelé ment. Rövidesen meg is érkeztünk a böhömhöz. Méretének megfelelően sok látogatója volt, és ennek köszönhetően sok bazáros is. Azt hiszem, az év slágere a homokfestmény. Vászonra homokréteget ragasztanak, és arra festenek sétáló szerzeteseket vagy valami hasonlót. Nem mondanám, hogy szép, de sok van belőle. Egy módon lehetett lerázni őket, ha azt mondtuk, hogy már van ilyenünk. Erre úgy jöttünk rá, hogy békén hagytak, miután megmondtuk, hogy megvan már George Orwelltől a Burmese days. Csak az az aprócska különbség volt, hogy az tényleg megvan. A templomban meglehetősen nagy belső tér volt, ami elég ritka, mert leggyakrabban egy bazilika méretű monstrumban csak egy kápolnányi lyukat hagynak a szobornak. Mondjuk a tér nagy része itt is a négy szentélyt összekötő folyosó volt. Természetesen már a belső falnál le kellett venni a cipőt, mezítláb lehet csak bóklászni. A nyolcszáz éves téglapadló ugyan sima, de a pár éves pótlás általában össze van törve, és a kemény felületen lesben álló kavicsokra rálépni nem egy nagy élvezet. Itt ez még kiegészült nagy mennyiségű denevérszarral is. Elkövetőik a fejünk felett zajongtak, hiába szóltam rájuk, hogy hallgassanak, fényes nappal van. Mellesleg életem zoológia kérdése, a „Hogyan takarítja a kenguru az erszényét?” mellett a másik, talán könnyebben megválaszolható, a „Leszarják-e a denevérek a néha saját fejüket?” A szomszédban két, egészen keresztény templom jellegű szentély állt. Nem voltak éppen kicsik, de ide már senki nem jött, ami furcsa, mert ezekre fel lehetett mászni, és igen jó kilátás nyílt róluk a szomszéd böhömre, ami nem mondható el a böhöm saját udvaráról. Hálánk jeléül el is helyeztünk egy aranylemezt Buddha körmén. Ez volt az első rajta, remélem, hogy pár év múlva ez is formátlan aranygumó lesz. Igazán büszke lennék, bár elég kevés az esély az rá. Mivel a kilátás tényleg jó volt, újabb célt tűztünk ki, mégpedig egy, a távolban ragyogó, ámde kissé megkopott aranyozású sztúpát. Szépen el is indultunk az úton, de pár méter után semmivé foszlott az eddig sem túl határozott szekérnyom. Úgy döntöttünk, hogy toronyiránt jutunk oda. Ez nem is volt olyan könnyű, ha két nehézsúlyú bringát kellett tolni a homokban. Ennek ellenére egész gyorsan odaértünk, főleg, hogy a közelben legeltető bácsi hevesen integetett, hogy merre találjuk az utat. Később rájöttünk, hogy a rögtön az elején jobbra fordulunk a kijáratnál és nem balra, mint ahogy tettük, akkor megspóroltuk volna az offroad élményt. A sztúpa egyébként megérte a fáradtságot. Az udvaron sok fa zöldellt kellemes kontrasztban az építmény aranyozásával. A hely neve is ki volt írva, így végre megtudtuk, hogy hol is vagyunk. Nagyjából ott ahol gondoltuk, legalábbis ha nagyobb léptékben szemléljük a dolgokat, amúgy meg vagy két kilométerre onnan, ha nem relatíve nézzük. De hát ez volt a terv, megyünk, kellemesen eltévedünk a romok között, aztán hazatalálunk. Utóbbinak egyébként ideje is volt, mert elég messzire elbóklásztunk és az utakat elnézve az tűnt a legfájdalommentesebb megoldásnak, ha kerülővel megyünk, de legalább valamilyen úton. Úgy tűnik, még mindig jó kondiban vagyunk, mert a reggel kinézett helyre legalább egy órával naplemente előtt értünk. Nem okozott problémát egy kis üldögélés és narancsmag köpködés az egész napos pedálozás után. Ahogy lebukott a nap, tűztünk is, hogy még viszonylag világosban visszaérjünk. Az út