52023 km, Nyaungshwe
Ha nem is háromkor, de hatkor azért fel kellett kelnünk. Elsőként reggeliztünk, aztán elmentünk a találkahelyre, ahol csak mi voltunk, és ez nem változott a későbbiekben sem. Nagyon sokat azért nem vártunk, mert ha már felkeltünk, nem szerettük volna azzal tölteni az időnket, hogy egy utcasarkon álldogálunk, úgyhogy elindultunk a víz felé, gondolva, hogy úgyis találunk csónakot magunknak. Jól gondoltuk, mert ötven métert sem tettünk még meg, mikor megjelent az első ajánlattevő, akivel meg is egyeztünk. A partra érve bepattantunk a csónakjába, aztán hajrá. Keskeny, hosszú hajókat használnak, az Ázsiában már-már szabványnak tekinthető bármire használható kínai motorral. Ezek iszonyatosan zajosak, és van rajtuk egy hatalmas lendkerék, ami szabadon forog, hogy a frászt hozza bármelyik munkavédelmisre. Lendületes kurblizás után nagy pöfögéssel hasítottuk a vizet, ami a reggeli dermesztő hidegben gőzölgött. Jó tempóban haladtunk, aminek egyrészt örültünk, mert gyorsan oda akartunk érni a piacra, másrészt majd megfagytunk a szélben. Közben a nap már a hegyek fölé emelkedett, de sokat nem tudott változtatni a nyomorúságunkon. Egy órányi hajózás után elértük a partot, vagy inkább azt a területet, ahol a tó összeér a szárazfölddel. Pontosan nem is lehet megmondani, hogy hol a határ, mert úszó falvak, kis szigetek, aztán csatornák következnek, amik fokozatosan elkeskenyednek. Csak azt veszi észre az ember, hogy most már több a szárazföld, mit a víz. A sok kikötött csónak mellett mi is megálltunk, hogy kikászálódjunk a partra. Csónakosunk megmutatta az irányt, de tulajdonképpen csak a falusiakat kellett követni, akik üres cekkerekkel mentek a piac felé. Ez jó jel volt, nem jöttünk későn. A másik jó jel az volt, hogy az út mentén felállított szuvenírárusok még csak most kezdték el kipakolni a portékáikat, de azért már lelkesen ajánlgatták azt, ami ki volt rakva. Egy fél óra séta után elértük a piacot, ahol már nagy volt a nyüzsgés, turista viszont egy szál se. Azt hiszem, mi voltunk azok a kivételes külföldiek, akik tényleg akartak vásárolni. Konkrétan fogkrémet, meg tusfürdőt. Fogkrémet könnyen találtunk, de a tusfürdő az kemény dió volt, mert mindenki a tóban fürdik. A piac tényleg nem volt semmi. Rengeteg népviseltbe öltözött asszony volt, valamelyik hegyi törzs képviseletében, falusiak a tó környékéről, a parkoló meg tele ökrösszekerekkel. Mindenfélét lehetett kapni, a virágtól a friss halig, de volt gyógyszertár is, és harci kakasok is vártak sorsukra, ami nem kevésbé szebb, mint a feleségeiké, csak egy kicsit talán dicsőbb. Nem bírtunk ellenállni a kísértésnek, vettünk táblába öntött nádcukrot, méghozzá félreértés miatt vagy egy kilót. Nem rossz nassolni való, de azért egy kiló talán sok lesz kettőnknek. Jó párszor körbejártunk a helyet, megnézve a kovácsokat is, akik a helyszínen felállított műhelyükben gyártották a mindennapi használati eszközöket, miközben fiuk vagy feleségük a fújtatót kezelte. Összefutottunk a franciákkal is, nem tudtak kielégítő választ adni a reggeli eseményekre, de tulajdonképpen nem is nagyon érdekelt. Szerintem meggondolták magukat, mivel a férj nem beszélt angolul, és kellemetlenül érezte volna magát kirekesztve. Visszafelé még megálltunk a fapiacon. Ahol a hegyi törzsek a bambuszrosttal kötegekbe kötött tűzifát árulják. A nők általában puttonyban feltornyozva hozzák a piacra, a férfiak meg egy bambuszrúd két végé köré kötik a kötegeket és a vállukon hozzák. Miközben a külföldiek tömegesen jöttek a piac felé, mi már gyárlátogatásra mentünk. Azt hiszem, hogy a csónakosok jó kis jutalékot kapnak az ilyen látogatások után, de igazából nem bántuk, mert ezek nem olyan gyárak, amilyeneket a többi országban mutogatnak. Itt tényleg folyik termelés, és nem csak akkor állnak neki, ha arra jár a fehér balek. Elsőként egy szövödébe mentünk, ahol végigmutogatták a különböző technikákat, amikkel dolgoznak, bár nagyrészt magunknak kellett rájönnünk, hogy mit is látunk, mert a lány angoltudása az idegenvezetéshez kevéske volt. Aztán természetesen bevezettek a boltba is, ahol hajlandóak lettünk volna némi vásárlásra, de az egyetlen igazán tetsző termék, a lótuszselyem sál ára nyolcvan dollár volt, úgyhogy hamar letettünk róla. Elsőre azt hittem, hogy tizennyolcra gondol, de nem. Igazából mindkettőt soknak tartottam egy sálért. Készüljön az bármilyen levegőn dermedő nyálkaszálból. Innen a szivargyárba hajókáztunk. Tulajdonképpen cherootnak hívják, de a szivar névvel biztos jobban eladható. Szép zöld szivarokat söndörítenek a lánykák, még kukoricalevél szűrő is kerül beléjük. A piacon kötegszámra lehet venni, itt mindenféle dobozkákba csomagolják, meg kis aranycsíkot ragasztanak rá, hogy divatosabb legyen. A valós piaci értéke nem lehet túl nagy, mert azonnal ingyenes példányokat osztottak kipróbálásra. Nem rossz egyébként, és nem erősebb egy ciginél. A szomszédban csónakkészítő műhely volt, de sokat nem láttunk a csónakkészítésből, csak azt, hogy egy fickó hosszában fűrészel egy deszkát. Nem lehet minden munkafázis látványos! Azért a szuvenír árusok ide is kitelepültek, mert ahova a turista megy, a bazár is oda megy. Nem vettünk semmit, bár kellett a józanész, hogy ne vegyünk keresztfiainknak egy-egy madár alakú csúzlit. Szüleik majd sör formájában leróhatják hálájukat, ha valamikor hazakerülünk. A csatornákon tovább csónakázva néztük a tájat, meg ahogy a gyerekek a bivalyokat fürdetik. Nem tudom, hogy miért tartják őket veszélyes állatoknak, annyira jámbornak tűnnek. Például soha nem láttam, hogy gyerekek ugráltak volna tehenek vagy lovak hátán, míg ezt bátran megteszik bivalyokkal. Egy mérsékelten finom és mérsékelten olcsó ebéd után gyalog mentünk a szomszédos Phaung Daw Oo Payába. Persze körbe kellett menni, három hídon átkelve, pedig ott volt szemben. Elsőre nem is jó templomba mentünk be. Vagyis jó volt az is, csak nem azt kerestük, de egy segítőkész szerzetes útbaigazított. A paya nevezetessége az öt kicsi Buddha szobor, amit a hívők felismerhetetlen gumókká aranyoztak. Természetesen mi sem maradhattunk ki, én is felnyaltam egy aranylemezt a legközelebbire. Azért én, mert nők nem aranyozhatnak. Érthetetlen, eddig csak itt és a Mahamuni Payában találkoztunk ilyennel. Legszívesebben megemeltem volna az egyiket, hogy mégis milyen súlya van, de azt hiszem nem lett volna jó ötlet, otthon sem mászunk fel a feszületre megnézni, hogy mekkorák a tüskék a töviskoszorún. Csónakosunk javaslatára meglátogattunk egy boltot, ami gyakorlatilag a forgalom növelése érdekében alkalmaz két nőt a paduang törzsből, vagy ismertebb nevükön a hosszúnyakúak törzséből. Kicsit gáz az egész, de megmondom őszintén, nem érzetem azt, hogy rosszul éreznék magukat. Thaiföldön gyakorlatilag egy emberi állatkertben tartják őket, nem hagyhatják el a falut, az a dolguk, hogy pénzért modellt álljanak a turistáknak. Itt egy idős és egy fiatal nő népviseletben, hagyományos módszerekkel szőtt, közben a többi az eladókkal nevetgélt. Azt pofátlanságnak tartottam volna, hogy csak úgy odamenjek fényképezni, habár jól láthatóan nem bánták az ilyesmit. Körbekínáltunk mindenkit a boltban a reggel bevásárolt cukrunkból. Örömmel elfogadták, még nem tudják, hogy a nők tradicionálisan fogyókúráznak. Boldogan mosolyogtak az objektívbe, bár az idős néni előbb elrendezte a ruháját, hogy jobban kiemelje a nyakát. Ha jobban meggondolom, ez a munka semmivel nem megalázóbb, mint egy hostessé. Náluk valahogy nem merül fel a kérdés, hogy etikus-e szilikonmellekkel, szűk ruhában drága cuccokat a vevőkre tukmálni. Csónakosunk javaslatára és hasznára egy kis extra pénzért elvitettük magunkat Intheinbe, az ezer pagodához. Az út is szép volt, végig egy keskeny csatornán, míg el nem értük a kikötőt. Elvileg itt sok turistába kellett volna futnunk, de nem így történt, mert viszonylag későn értünk oda. Csónakosunk megmutatta az utat a vásári forgatagon keresztül, aztán mehettünk magunk. A dombra itt is, mint a legtöbb helyen fedett lépcsősor vezetett, de a cipőt nem kellett lent hagyni, ami igazán jól jött, mikor elhagytuk az utat, hogy kicsit bemenjünk a romos sztúpák közé. Ahogy kicsit tovább haladtunk, rá kellett jönnünk, hogy az első csoport, csak egy aprócska terület az egészhez képest, mert a dombon valóban több, mint ezer sztúpa áll, az összedőlés különböző stádiumaiban. A legtöbbet XVIII-XIX. században építették, tehát eléggé megkopott állapotban vannak, ami kimondottan jól néz ki. Sajnos a megkopott állapotot elég nehéz fenntartani, mert vagy úgy hagyják és összedől, vagy felújítják, de az meg már nem ugyanolyan. Pillanatnyilag a legtöbb romos állapotban van, néhányat helyrehoztak adományokból. Azt hiszem mindegy, hogy mit csinálnak, ezer sztúpa között mindig lesz jó néhány, ami éppen kellemesen avítt állapotban leledzik. A sztúpák közt bolyongani egészen varázslatos volt. El tudtunk volna tölteni némi időt a nézelődéssel, de későre járt, indulnunk kellett vissza, hogy még világosban megérkezzünk. A napnyugta így is valahol a tó közepén ért, így volt alkalmunk elkészíteni néhány giccses képet halászokkal a naplementében. Az út