52090 km, Kalaw
Azt gondoltam, hogy a kolostorban valami vendégház vagy szoba van a túrázóknak, de nem. A templomban az oszlopok között voltak kihúzva mindenféle vásznak, hogy szobákra osszák a teret. Érdekes dolog volt a Buddha szobrok szomszédságában lekerített kis karámban aludni. Tulajdonképpen nem volt kényelmetlen, jó meleg takarók alatt aludtunk. Reggel aztán a templom visszakapta eredeti funkcióját. Hat előtt tíz perccel hallottam, hogy novíciusok vonulnak be és halkan pusmognak, majd egyszerre rákezdtek a kántálásra. Aranyos volt, hogy aztán valakinek hat után csipogni kezdett az órája. Kis optimista! Még vagy fél hétig heverésztünk és hallgattuk a szerzeteseket, aztán felkeltünk. Természetesen hideg volt, de azért egészen elviselhető, csak az volt a kellemetlen, hogy mezítláb kellett üldögélnünk a teraszon, mert ugye továbbra is egy templomban voltunk. Reggeli után, még nyolc előtt el is indultunk. A táj nagyon szép volt, különlegessé tette a mindent beburkoló köd. A hűvös időben könnyebb volt a gyaloglás, jó tempóban haladtunk. A környék kicsit változott az előző napokhoz képest, valahogy termékenyebbnek tűnt, előkerültek a teraszos rizsföldek is. Ez a fajta rizs jóval nagyobb termést produkál, mint a hegyvidéki, aminek nem kell vízben állnia. Nyilván cserébe teraszokat kell építeni, mert amúgy lefolyna a víz. Az már csak ilyen, tanultam egyetemen. A falvak is jóval gazdagabbak voltak, sok ház már betontéglákból épült, nem bambuszból. Az utóbbiak szebbek, meg jobban illenek a tájba, de ezek biztos, hogy kényelmesebbek és tartósabbak. Vezetőnk mesélte, hogy az apjának is voltak földjei, de eladta, hogy valami kis vállalkozást indítson. Szépen ki is fizették, de két nappal később a kormány bejelentette, hogy a 75 kyates, 45 kyetes és még pár bankjegy –ipiapacs – innentől nem ér, illegális. (Igen, voltak ilyen bankjegyek, sőt még 90-es és 15-ös is!) Szóval az, aki ilyeneket birtokolt, az gyorsan kitörölhette vele a seggét, és bedobhatta a budiba, mert attól a naptól kezdve illegális volt birtokolni őket. Nem bevonták, hogy aztán el kelljen zarándokolni a bankba és beváltani, hanem egy tollvonással megszűntették a vagyont, ami ezekben állt. Guide-unk mutatott is pár ilyen pénz. Azt mondta, hogy ha megnyalnánk, sós lenne az ízük az apja könnyeitől. Egyébként az, hogy valakinek vállalkozása van, még nem jelent böhöm kocsit a ház előtt. Az utazásszervező, aki a vezetőnket leszervezte – és ezen jó kis százalékot akasztott – sem gazdag. A férje Yangonban dolgozik, ahol gondolom azért jobbak a fizetések, és az ő munkája is hoz a konyhára, így megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy a férje néha hazajöjjön megnézni a gyerekeit. Mondjuk úgy évente kétszer. Egy buszjegy egyébként 14 dollár. A falusiak persze ennél is szegényebbek. Az egyik háznál, ahol megálltunk, volt egy asszony, aki a most tizenegy hónapos fiát császármetszéssel szülte. Ez a családnak két bivalyába került, ami 6-800 dollárnak felel meg. Szóval el lehet képzelni, mi történik azzal, akinek nincs két bivalya, meg hogy ez mennyi pénz egy olyan helyen, ahol harminc dollár előhúzása megdöbbenést kelt. Egyébként az asszonykát egy kosárban ketten vitték le a hegyekből és a legutolsó pillanatban értek a kórházba vele, ahol a vezetőnk felesége dolgozik. Azért is látogattuk meg őket, mert annak idején a srác adott neki vért, és ezért nagyon hálásak, szívesen látják, ha arra jár. Rövidesen elértük a környék ipari létesítményeit, amiről már korábban hallottunk, a szénbányákat. Ezeknél fiatal srácok munkavédelmi strandpapucsban ereszkednek le egy kútba, hogy aztán kézzel kiássák a szenet, ami körülbelül tíz méter mélyen van. Ezt aztán vödrökben felhúzzák, és halomba öntik, amíg meg nem jön érte egy teherautó, amire szintén vödrökben adogatják fel. Nem tudom, mennyi lehet a várható élettartam, de erre még a vezetőnk is azt mondta, hogy nincs az a pénz, amiért csinálná. A bányák minden esős évszak eljövetelekor beomlanak, mikor átázik a talaj, úgyhogy a száraz évszakban elölről kell kezdeni. A szenet aztán a teherautók a helyi cementgyárba viszik. Hihetetlen, hogy egy cementgyárat képesek ilyen kőkorszaki módszerekkel táplálni. Lassan visszaértünk a civilizációba, kereszteztünk egy aszfaltutat és láttunk egy autót is. Innen már nem volt messze Kalaw, rövidesen megláttuk a mobiltelefon-tornyot a távolban. Persze ez még másfélóra gyaloglást jelentett. Ugyan van már mobil, de csak nagyon keveseknek. A simkártya ugyanis legalább három szép bivaly ára. Átvágtunk a városkán, a hátizsákjaink már vártak egy vendégházban. Természetesen nem a legolcsóbb helyen, de azért kivettünk egy szobát, járt egy kis kényelem. A kilométerszámok senkit ne tévesszenek meg, a GPS kicsit furcsán számolja a kilométereket, ha gyalogolunk. Összesen 70 kilométert tettünk meg a három nap alatt. Izzasztó volt, de megérte. Egyáltalán nem tűnt három naposnak a túra. Azt út