52737 km, Kinpun
A késve indult busz csodát tett, - bár nem volt rá igény -, és hajnali kettőkor közölték, hogy megérkeztünk Bagoba, lehet leszállni. Azonnal elvetettük az eredeti tervet, miszerint az első busszal tovább is állunk. Mivel pont egy szálloda előtt raktak ki, felcsöngettük a recepcióst, és kivettünk egy randa kis szobát. Úgy gondoltuk, hogy a pár óra alvásra alkalmas lesz a bemondott hat dolláros árért. Aztán mikor letelt a pár óra és fizetésre került a sor, kiderült, hogy fejenként annyi. Így már egyáltalán nem volt jó, viszont késő volt alkudozni. Meg különben is volt tévé a szobában, ami mindig megdobja az árat, a hűtőről nem is beszélve. Áram ugyan nem volt. Bagoban a sok paya ellenére sem kívántunk hosszú időt eltölteni, mivel a payák közti teret kitöltő város nem túl szép, viszont átszeli egy szép nagy és zajos főút, payákból meg már erősek vagyunk. Csak egy gyors reggelit terveztünk. Kivételesen a reggelit magunknak kellett intézni, mert csodálatos szállásunkon nem kaptunk, ami meglepő ebben az országban. Természetesen azonnal ránk talált egy motoros, aki mindenáron el körbe akart fuvarozni a városban, aztán mikor szembesült vele, hogy ebből nem lesz semmi, azonnal a buszjegyeshez terelt, ahol a tíz órás buszra meg is vettük a jegyet. Kicsit ugyan drágább volt, de a szállodánk előtt lehetett jegyet venni, és a busz is onnan indult. Állítólag. Tíz előtt lehoztuk a zsákjainkat, és vártunk. Pár perc múlva motorosunk egy barátjával kitalálta, hogy ingyen elvisznek a buszállomásra. Tényleg elvittek, tényleg ingyen. Természetesen a busz csak fél tizenegykor érkezett meg, majd velünk együtt a fedélzeten elhúzott a szálloda előtt. Nem tudom, miért volt jó, hogy elfurikáztak a buszállomásra. Talán a főttkukorica-árus profitált ebből a megmozdulásból. Tény, hogy a legjobb kukoricát eddig Myanmarban ettük. A buszon sok dolgunk nem akadt. G kifejlesztett egy képességet, ami lehetővé teszi számára az olvasást olyan utakon is, ahol a vibráció a busz szétrázásával fenyeget. Akkor is tud olvasni, ha mindeközben egy szerpentinen haladunk. Azt hiszem, hívhatnánk ezt mitfahrer-szindrómának. Én maradtam a jól bevált ablakon kibámulásnál. Az is érdekes. Például megfigyelhető a dolgozó nép. A munkakörülmények katasztrofálisak. Láttam egy brigádot, ami körülbelül egy teherautónyi törött üveget lapátolt arrébb, természetesen papucsban. De láttam egy csomó melóst is, akik az építkezésen mezítláb dolgoztak. Ezenkívül láttam egy aszfaltterítő gépet. Előre kevert aszfaltot terített. Ezek szerint ilyen is van ebben az országban. Sőt, az út még felfestést is kapott! Ecsettel. A csík helyét kifeszített madzaggal jelölték ki, úgyhogy a kanyarokban csak közelítő poligonnal dolgoztak. Máshová terítőgép nem, csak kevert aszfalt jutott. A melósok szétgereblyézték, aztán mehetett rá a henger. Buszunk Kinpun közepén állt meg. Ez egy elég kicsi település, igazából csak a közeli Kyaiktiyo alaptábora, vagyis a szent hely innen közelíthető meg. Mi is erre készültünk, csak nem azonnal, mert az út végét mindenképpen gyalog kell megtenni, azt meg sokkal kellemesebb kora reggel, mikor még nincs forróság. Ugyanis szépen elhagytuk Észak-Myanmart meg a hegyeket, úgyhogy a kora reggeli dermesztő tizenakárhány fokoktól ugyan megváltunk, helyette azonban visszakaptuk a nappali harmincakárhányat. A busznál már vártak ránk, hogy betereljenek a legközelebbi szállodába. Szobát több árfekvésben is kínáltak, ugyan végignéztünk hármat, de már az elején tudtuk, hogy a legolcsóbbat fogjuk kivenni, akkor is, ha szar. Tizenkét órán belül ez már a második rohadás szoba volt. Nem túl bíztató tendencia! Alapvetően a szobák ára két dolláronként nőtt, de jelentős minőségbeli különbséget csak a padló terén tapasztaltunk, Igazából nem túlzottan érdekel, hogy beton, szakadt linóleum vagy kopott kerámialap van-e a talpam alatt. A korrektség kedvéért azért hozzátenném, hogy a betonpadlós penészszagúban is volt egész nap meleg víz. Persze miközben mutogatták a szobákat, megkérdezték, hogy honnan jöttünk. Ez mindig az első kérdés, és gyakran nincs is második. Bár néha, mint most is, megjegyzik, hogy magyar vendég nem nagyon van. Amikor kitöltöttük a szállodai nagykönyvet, láttuk, hogy kettővel előttünk jelentkezett be egy magyar. Na, ennyit a kevés magyarról. Gondoltuk, meg kéne lepni valamivel, („Rendőrség, kinyitni!” vagy esetleg „Szervusz, hogyhogy csak most jöttél meg, tegnapra vártunk!”) de aztán sokat nem strapáltuk magunkat, megtette egy „Szia, te vagy a Krisztián?” is. Innen már egyenes út vezetett a Myanmar márkájú gin, illetve rum előkotrásáig, meg az estét kitöltő beszélgetésig. Az út