52955 km, Yangon

2010. február 19. 10:57, tinylittlebigthing

Ötre volt állítva a vekkerünk, de háromnegyed ötkor ébredtünk, mert a szomszédot akkor verte fel a személyzet. Gondolom kért ébresztést, persze annyira nem bízott bennük, így ötkor megszólalt nála a vekker is. Nálunk nem, mert lenyomtuk. Borzasztónak tartom a vekker hangját, évekig keltem ötkor. Ennek következményeként sokkot kapok a Határ úti metrómegállóban, ahol csipogtatják azokat a szarokat, amiknek pontosan ugyanolyan hangjuk van, mint annak idején az enyémnek volt. A mostani vekkerünk kíméletesebb, és különben is kellemesebb dolgok miatt ébreszt. Most például azért tette volna, hogy felmenjünk a Golden Rockhoz. Ha ezt a nevet így magában egy fordító elé vetnénk valószínűleg valami olyan fordítást kapnánk vissza, hogy a rock aranykora, de nem, ez tényleg egy arany szikla. Kyaiktiyo néven ismerik Myanmarszerte, nagy tiszteletnek örvendő zarándokhely. A legenda szerint Tissa király egy remetétől ajándékba kapta Buddha egy hajszálát, amit addig a remete a kontyában rejtegetett. Kapott hozzá instrukciót is: keressen egy sziklát, aminek olyan a formája, mit a remete koponyájáé, és építsen rá egy sztúpát a hajszálnak. Eddig egész reális a sztori, bár nem vagyok benne biztos, hogy egy kontyban könnyű megtalálni azt a hajszálat, amelyik csak oda van eldugva. Persze nyilván Buddha hajszála tök más, mint egy porbafingó remetéé. Meg különben is, honnan szerezte? Na mindegy, szóval a király szerencsére egy alkimista apa és egy naga (kapaszkodj: sárkánykígyó!) hercegnő anya leszármazottja volt, így nem okozott problémát a megfelelő kő megtalálása a tenger fenekén, majd annak a hegy tetejére szállítása sem. A kő azóta is ott egyensúlyozik egy szikla peremén, és csak azért nem esik le, mert a tetején ott a sztúpa Buddha hajszálával. Mondjuk vannak csúnya dolgok a piacon, de egy alkimista-sárkánykígyó párzási jelenetet biztos sokan letöltenének a netről. Kicsit szkeptikus vagyok a történettel kapcsolatban. Persze biztos ezt sem szabad szó szerint érteni. Szállodánk alkalmazkodott a turisták és zarándokok igényeihez, így a hat órakor induló első teherautó előtt megreggelizhettünk, majd az utat is megmutatták, hogy hol kell felnyomulni a járműre. Meglepett a járművek sokasága, ami csak arra várt, hogy felszállítsa a tömeget. Nem igazán értem, hogy miért ragaszkodnak a teherautókhoz. Valószínűleg ez így maradt abból a korból, mikor még nem volt busz, vagy ezt is a remete rendelte el. Mindenesetre a járművek nem szállítanak trágyát szezonon kívül, ez jól látszik rajtuk. Mindegyiknek nyolc sor deszka képezi a berendezését, valamint egy nagy ketrec van a plató mögé szerelve, oda lehet rakni a poggyászt. A platóra való felmászást lépcsők segítik, ami mellé a teherautók beállnak. Egy deszkára szigorúan minimum hat embernek kell ülni. Ezt ázsiai seggel még éppen meg lehet csinálni, de a mi sorunkba a négy európai mellé bezsúfolt két helyi közül az egyik rögtön indulás után feladta, és átmászott a csomagos ketrecbe. Pár perc után nagyon szerettem volna csatlakozni hozzá. Sofőrünk nyilván ismerte az utat, de ez még nem jelentette azt, hogy hittem is benne, hogy túléljük. Irgalmatlan tempóban nyomta neki, igazából csak azért, mert lendületet gyűjtött ott, ahol lehet, hogy aztán fel tudjon menni ott, ahol igazából annyira nem lehet. Meredek volt az út, sok hajtűkanyarral, amik lehetőséget nyújtottak a jobbra-balra csúszkálásra és erőteljes billenésre, illetve sok volt a gödör is, ami meg pattogást adott az örömökhöz. Az egész út olyan volt, mint egy hullámvasút, csak itt őszinték voltak a sikolyok. Végre megérkeztünk lekászálódhattunk a platóról azzal a megnyugtató tudattal, hogy végig kell csinálni ugyanezt lefelé is. Sokan már lefelé tartottak, ők a hegy tetején töltötték az éjszakát, és valószínűleg onnan nézték a napkeltét. Kevéssé tűntek vallásos áhítattal telítettnek. Inkább úgy tűnt, hogy egy jó buli volt. Miután végre megtaláltuk a megfelelő utat a sok egyéb szent helyre vezető út között, elindultunk felfelé. Meredek volt, jó hogy nem üzemi hőmérsékleten kellett megtennünk, hanem így reggel hét felé. Sokan nem mentek még felfelé, inkább szembe jöttek az emberek. Legtöbben gyalog, de volt, akit hordszékben hoztak. Az utóbbiak egytől egyig halálosan komoly fejet vágtak, talán azért, mert érezték, hogy röhejesen néznek ki a négy hordár vállán pattogva. Felfelé csak néhány barna ruhába öltözött szerzetes araszolt, tyúklépésben, láthatólag imádkozva. Kezükben adománygyűjtő tál, fejükön meg valami műbőr üléshuzat volt. Hasonlót sem láttunk eddig. Nem hiszem, hogy az út elejét valami platón tették volna meg. Az út mentén meglepően sok volt a szemét. Úgy látszik, a szent hely tiszteletben tartása és a szemetelés nem kapcsolódik össze az agyakban. Mondjuk a kevésbé szent helyeken se kellene mindent elborítani nylonnal. Nem annyira meglepő módon sok volt a bazáros is, viszont meglepő volt a kínálat specialitása. Például csak itt kapható bambuszból készült játékfegyver, melynek az oldalán kis kurbli van, azzal lehet előcsalni a fegyverropogásra emlékeztető kattogást. Természetesen az alkotók agya itt is eldurrant, és nem álltak meg a pisztolynál vagy a gépfegyvernél. Lehet kapni másfél méteres halálvetőket és gyilokszórókat, vagy Buddha tudja micsodákat. Láthatóan népszerű szuvenír. A hegy tetején aztán a külföldieket azonnal beterelik egy kis irodába, ahol lehetőség nyílik a jegyvásárlásra kemény valutáért. Érdekelne, hogy mi alapján válogatják ki, hogy ki fog jegyet venni. Mondjuk minket nem bonyolult kiszúrni, de a szomszédos országok lakói ugyan milyen látványos jellemzőben különböznek? Kiperkáltuk a fejenként hat dollárt, meg a kettőt a fényképezőért. Meg sem kérdezték, hogy van-e, azonnal számláztak egyet, pedig simán letagadtam volna. A visszajárót is dollárban adták, természetesen a bankjegyek fele nem felelt meg a myanmari standardnak, ezeket kéjes örömmel baszkodtam vissza, ahogy ők is visszadobták a dollárjainkat az Inle tónál. Legalább nem húzták a szájukat, adtak helyette tiszta, gyűretlen bankjegyeket. Nem mintha nekünk nem lenne mindegy, de hát miért ne legyünk szarrágók, ha egyszer lehetőség nyílik rá. Különben is, ez a pénz a kormánynak megy, nem valamiféle fenntartásra, pláne nem szemétszedésre. Myanmarban amúgy is fétise van a szuper ép dollároknak, miközben a kyat bankjegyek némelyike olyan állapotban van, hogy seggtörlésre se használnám, de nem is lenne alkalmas, továbbá az is csak javítana az állapotán. Készítettem is egy képet arról a dollárról, amit nem fogadtak el, és arról a kyatról, ami még gond nélkül használható. Természetesen a szent hely közelében már le kellett venni a cipőt, és mezítláb lehet megközelíteni a sziklát. Tényleg a hegy peremén egyensúlyozik, tényleg arany, és a remetével vagy nagyon elbánt a sors, vagy a király rossz követ hozatott fel. Ilyen fejjel én is remetének mentem volna! A szikla és a rajta álló sztúpa megéri a fáradozást, meg a sok imádkozó hívő is. Sajnos a környezet nem az igazi, kicsit sok a modern, ronda épület a környéken. Természetesen lehet aranylemezeket ragasztgatni a kőre, amit nem hagyhattunk ki, pontosabban én nem hagyhattam ki, G meg nem vehetett benne részt. Valamiért itt is le vannak tiltva a nők. Szóval a készlet egy újabb darabját is felnyaltam egy szent helyre. Remélem, segít, mégha minden tekintetben hitetlen vagyok is. Elnézelődtünk, üldögéltünk, aztán csak elindultunk lefelé. A séta kevésbé volt fárasztó, mint felfelé, de valahogy hosszabbnak tűnt és talán még meredekebbnek. Sokan vártak járműre, de egy sem volt. Vagy egy órát álldogáltunk, mire érkezett egy teherautó. Természetesen azonnal eltűnt a rend és fegyelem, meg az udvariasság is, és a lépcsőt mellőzve mindenki ott mászott a teherautóra, ahol tudott, és úgy furakodott fel, ahogy tudott. Csatlakoztunk a mozgalomhoz, így feljutottunk, de leülni már nem sikerült. Kitartóan tartotta egy-egy ember a kezét a kiszemelt helyünkön, jelezve, hogy az foglalt. Mi meg szép lassan ültünk lefelé, jelezve, hogy nem érdekel. Nyertünk. Lefelé szerencsére ésszel mentek a teherautók, gondolom, a sofőrök is tudják, hogy lefelé nehezebb megállni. Ugyan vonattal akartunk Yangonba menni, de a lustaság megint győzött, így buszjegyet vettünk, és megebédeltünk a busz indulásáig. Az út nem volt igazán hosszú, pár óra múlva befutottunk a Yangoni busznegyedbe, ahonnan taxival mentünk a városba. Elsőre bepróbálkoztunk a szállodával, ahol az utolsó éjszakára foglaltunk szobát, de ez még nem az utolsó éjszaka volt, ennek megfelelően nem is volt hely. Semmilyen hely, még a folyosón sem. Viszont találtak egy szobát egy közeli helyen. Hát, ahogy a szállásbeli tendencia alakult az elmúlt két éjjel, nem kellett csalódnunk. A ventillátorként funkcionáló légkonditól eltekintve egy pakisztáni szoba minőségét hozta, csak négyszeres áron. Ez van, ezt kell szeretni! Az út

Tovább a teljes cikkre...

Keresés