58215 km, Úton
Viszonylag korán felkeltünk, de hát magunkra vessünk. Kimentünk a strandra, hogy reggelizzünk. Mert ugye minden a strandon van, igazából a szállásunk is, máshova nem is lehetett volna menni. Természetesen azonnal megrohantak a csónakosok, hogy menjünk delfint nézni. Egytől megkérdeztük az árat, amiből nem akart engedni, úgyhogy elindultunk reggelizni. Erősködött, hogy most menjünk, mert most sok delfint fogunk látni, ezt garantálja, később meg lehet, hogy csak hármat, négyet. Ez hatott, úgyhogy beleegyeztünk. Járművünk félautentikus eszköz volt. Műanyag test, de görbe rudakkal egy fa úszótest volt mellé erősítve, hogy stabilabban álljon a vízen, és természetesen motor hajtotta. Vannak még teljesen hagyományos csónakok is a parton, persze már azok is motorral. A hajó gerincét vagy inkább alapját, egy fatörzsből kivájt csónak adja, aminek aztán az oldalait deszkapalánkokkal megmagasítják. Az így kialakított hajónak nincsenek bordái, és szögek sincsenek benne, a deszkákat gyakorlatilag kötéllel összevarrják, aztán a lyukakat meg a réseket betömítik. A csónakokat nem a vízen tárolják, hanem a parton, annak ellenére, hogy elég nagyok, minden alkalommal kihúzzák őket a homokra. Hogy ez könnyebben menjen, olajozott gerendákat raknak le keresztbe, azon csúsztatják. Két ember be tudja tolni a vízbe, de kell egy harmadik, aki pakolja előre a gerendákat. Felfelé kicsit már nehezebb, legalább négy ember kell. Mi is azzal kezdtük, hogy betoltuk a vízbe a csónakot. Indulás előtt még bepakoltak két utast mellénk, ami nem volt fair, mert az egész csónakra fizettük a pénzt. Először is elhagytuk az öblöt, miközben csónakosunk nagy szakértő szemmel kémlelte a horizontot, mintha látna bármit is, vagy a hullámok hátának púpozódásából meg tudná mondani, hogy mikor járt arra utoljára delfin. Valójában azt nézte, hogy hol a többi csónak, aztán azok felé ment, gondolva, hogy ott a delfin, ahol a delfinnéző kollégák. Nos, nem voltak ott, lehet, hogy azok a hajók is csak egymást követték. Kerestünk hát egy másik követhető csónakot, amúgy Dirk Gently-sen, és arrafelé tartottunk, miközben emberünk erősen mutogatott a nagy büdös semmibe, hogy ott látja őket. Konkrétan háromnegyed óra hajókázás után láttunk a távolban egy uszonyt, majd tíz perccel később egy másikat, végül még egy villanásra a szemem sarkában feltűnt valami. Egyik sem volt száz méteren belül. Szóval jobb lett volna elmenni reggelizni, és később jönni, mert akkor lehet, hogy négyet is láttunk volna. A delfinek megtekintése tehát úgy alakult, hogy hivatalosan hármat láttunk, valójában meg lófaszt se. A megállapodás úgy szólt, hogy ha nem látunk delfint, akkor nem kell fizetni... A program keretében elvittek még két strandra. Az elsőn meg sem álltunk, mert már két csónak kikötött, a másodikon kiszálltunk öt percre. Megérte, mit ne mondjak! Visszaérve az öbölbe aztán végre elmentünk reggelizni, ami tulajdonképpen már korai ebédnek is tekinthető volt, úgyhogy inkább valami normálisat ettünk, amit személy szerint én még egy palacsintával is megfejeltem. Ezt csak azért érdemes kiemelni, mert egész Dél-Kelet Ázsia banános palacsintával van tele, de eddig egy jót sem sikerült ennünk, ugyanis azt még nem sikerült megtanulniuk, hogy mennyi idő alatt sül meg a tészta, így aztán általában ragacs az egész. Ez nem volt az, sőt a csokiöntet sem volt lespórolva róla. Meg azt sem árt elfelejteni, hogy ez már India. Valahogy töltögettük az időnket, ami most nem ment strandolással, mert vonatozni nem jó sósan, szobánk meg már nem volt. Végül az egyetlen értelmes dolgot tettük: elmentünk sörözni. Már visszafelé tartottunk, mikor odalépett hozzám egy srác a parton, és feltette a kérdést: „Hungarian?” Kiderült, hogy ők azok, akikkel a Kína útikönyvünket Vietnámra cseréltük, cca. öt hónappal ezelőtt. Míg mi dél felől közelítettük meg Indiát, ők észak felől támadtak. Szép lenne látni mindenkinek a tracklogját – már ha lenne – akkor meg lehetne nézni, hogy kivel mikor kerültük el egymást pár perccel vagy pár méterrel. Például kiderült, hogy egy másik ismerős csapat a karácsonyt tőlünk alig pár kilométerre töltötte. Sokat nem csevegtünk, mentünk a buszunk után, ami rendesen tele volt. Vissza kellett buszozni Margaoig, mert a vonatunk expressz volt, és az nem áll meg az alig két kilométerre lévő vasútállomáson, Canaconában. Az állomáson üldögélve egy lány pakolt le mellettünk, és angolul megszólított. Elkezdünk beszélgetni, mikor kiszúrta, hogy ugyanolyan ingem van, mint a férjének, majd hirtelen megkérdezte, hogy honnan is jöttünk. Onnan magyarul folytattuk. Andrea lett a hat és feledik magyar, akivel találkoztunk utunk során. (Igen, volt aki csak félig magyar!) Mikor jött a vonatunk, el kellett válnunk, mert külön kocsiba szólt a jegyünk. Az indiai vasút nyomtávja megint más, mint az európai, de ez most szélesebb, nem is kicsivel. Ennek megfelelően a vagonok is szélesebbek. A szokásos elrendezésben helyezkednek ez az ágyak, egy kupéban három-három ágy, de emellett a folyosó túloldalán is vannak ágyak, igaz hosszában. A vonatunk állaga elég MÁV-os volt, ami kicsit sokkolt, hiszen eddig az összes hálókocsis utazásunk során tiszta, szép kocsikban kaptunk helyet, Kínában még csipkefüggöny is volt az ablakokon. Itt meg kapott az ember egy műbőr ágyat, aztán a többit oldja meg. Persze drágább jegyhez járt volna ágynemű is, de légkondi is, ami nekünk nem jön be. (Tuti recept a megtaknyosodásra.) Egyébként rövidesen kiderült, hogy mégiscsak megállt a vonat Canaconában, teljesen felesleges volt a tömött buszon szenvedni. Az út