Hát kérem szépen...én akkor most el vagyok veszve?
A nap fűszere: "A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szeliden s nézik, nézik a csillagok." József Attila Kislány vagyok. Egy parkban vagyok. Egy hatalmas parkban. Néhány perce még vígan játszottam a pajtásaimmal. Bújócskáztunk. Elbújtam. Találtam egy nagyon jó helyet. Kicsit távolabb a többiektől. Egy ideig még hallottam a sikongatást, rohangálást. De most hatalmas a csönd. Nem hallom a pajtásaimat. Nem hallok bíztató felnőtt hangokat...nem hallok semmit. Percek telnek el. Még igazából nem érzem elveszettnek magam. Még élvezem a magányt. Élvezem, hogy nem találtak rám. A percek azonban múlnak. Én azt hiszem percek. De órák azok. És én csak kuporgok a búvóhelyemen. Kezdek megijedni. Már nem érdekel, ha felfedeznek. Folyamatosan zakatolnak a mondatok...hol vagytok többiek? hol vagytok emberek? Folyton ismétlődik egy mondat...Hát kérem szépen...én akkor most el vagyok veszve? Merre vagytok? Csak egy kedves arcot szeretnék látni, egy mosolyt...hogy megnyugodjak. Pajtásokat, embereket, bárkit...szeretnék valakit magam mellett tudni. Valakit, aki megölel és azt mondja: Kislány! Ne sírj! Ne butáskodj! Nincs semmi baj! Nem vagy egyedül...már nem! Állok a park közepén...sötét van...sötét van??? vagy csak a szívem láttatja ezt velem? Nem tudom...félek...megijedtem...nagyon rossz egyedül. Valaki odalép hozzám. Egy idegen. Nem ismerem. Nem látom az arcát. De érzem, hogy mosolyog. Nem mond semmit, csak magához ölel. Ölelem én is...görcsösen ölelem. Boldog vagyok. Rég nem éreztem ilyen boldogságot. Boldog vagyok, hogy valaki rámtalált. Boldog vagyok...boldoggá tesz a tudat, hogy nem vagyok egyedül. Ölelem az ismeretlent. Ölelem és zokogok. Végre rámtalált valaki...végre megnyugodhatok...nincs már a szívemben félelem, csak remény...remény, hogy vége a rémálomnak...vége az egyedüllétnek...vége a magányos óráknak. Lesz aki hazavigyen...lesz aki kivisz ebből a sötét tébolyból. Boldog vagyok...mert végre megtaláltak. A kétségbeesés falai leomlanak...napfény költözik a szívembe. A könnyektől homályos a szemem...nem látom az idegen arcát, nem látom a ruháját...nem látom őt. Telnek a percek, könnyeim apadnak. Kinyitom a szemem. Egy óriást látok...keresem az arcát, keresem a kezét...szertném megfogni...szeretném megköszönni neki, hogy reményt adott, hogy megtalált... Ismét a szívembe markol valami...a boldogságot lassan ijedtség váltja fel...Nem találom az idegen arcát, nem találom a kezét...szeretnék tőle egy bíztató mosolyt...szeretnék tőle egy ölelést. De nem kapok, csak én ölelem. És akkor ismét kinyitom a szemem...egy fát látok...ágakkal, levelekkel. Már nem keresek arcot, nem keresek kezet...a szívembe hasít a tudat...egy fát ölelgetek. A lelkem megsajdul...fáj, hogy naív voltam...fáj, hogy azt gondoltam, rám talál valaki ebben a sötétben. Dühös vagyok...dühít, hogy azt hittem, hogy elhittem...rám találhat valaki...A könnyeim elapadtak...már nem tudok sírni... Még mindig ölelem a fát...ölelem...hisz reményt adott nekem...ölelem, s közben haragszom rá...haragszom...mert megcsalta a szívemet...reményt ültetett belé...és most oda a remény...oda a boldogság...oda van minden. Haragszom magamra...haragszom, mert tudtam, hogy egy fát ölelek...tudtam. De jó volt hinni, jó volt ez a csalt remény...jó volt azt hinni, van mellettem valaki...Haragszom magamra...hagytam, hogy megcsaljon a szívem...hagytam, hogy higyjen...az eszem tudta, hogy egy fát ölelek...a szívem a hibás...már megint a szívem...Félek...ismét nagyon félek...nem fognak rámtalálni...nem fognak megmenteni. Megdermed a szívem. Bilincsként szorítja össze a gondolat: E L V A G Y O K V E S Z V E . . . talán örökre. S ott állok...hátamat a fához döntöm...falak vesznek körül...megint falak...a kétségbeesés falai... Már nem haragszom...már nem vagyok dühös...csak kétségbeesett...nem tudok bízni...Fáj a szívem...fáj a lelkem...elveszett a remény...már nem tudok hinni. Már nem gondolkodom...belefáradtam....hagyom hogy csak úgy létezzek...érzések és gondolatok nélkül. A szemem csukva, a szívem zárva. Bezártam. S ekkor megérinti valami az arcomat...finoman, lehelet finoman. Kinyitom a szemem...Hajnalodik...Tudom, megint képzelődtem...már nem is keresem az idegent...már nem is keresek...Állok...hátamat a fának vetve...majd lassan megfordulok. Kitárom karomat...s újra ölelem a fát...ölelem...és talán mosolygok. Gyermek vagyok...kislány vagyok. De tudom. Még a bezárt szívem is tudja, hogy új nap...új remény. Elindulok...és talán mosolygok...