Az élet nagy mókamester :(
A nap fűszere: "A boldog emberek nem sokat tudnak az életről. A fájdalom az emberek nagy nevelője." Anatole France Még mindig tud meglepetéssel szolgálni...még mindig tud szivet törni:(. Más módon...más értelemben...de még nagyon...Hülyén érzem magam...fejbe kéne csapdosnom magam...Miért hagyom magam megzuhantatni??? Most ismét darabokban a szívem. Pocsék a kedvem. De most legalább tudok sírni...így remélem gyorsan távozik belőlem....gyorsabban összeforr a szívem. Kisbabájuk lesz...nekünk nem lett. Az eszem tudja...én is tudom. Nem szabadna bánkódnom emiatt. Nem az bánt,hogy nekünk nem lett....főleg jelen állapotunk tudatában, hanem az bánt, hogy nekik most lett. És már megint ez a hülye szívem...ez már megint nagyon fáj. Remeg a kezem...remeg mindenem. Mindig az jár az eszemben, hogy hányszor eljátszottam a gondolattal, hogyan fogom elmondani neki a jóhírt..hogy kisbabánk lesz...Fura az élet...Úgy mondják nagy móka mester. És ez milyen igaz...esküszöm, még nevetek is rajta. Persze nem tisztaszívemből. Vagy nem is így mondják??? Hanem hogy az élet hatalmas rendező...na jó, vagy valami ilyesmi. De a lényeg. Hogy kurvára (bocsánat) irónikus. fura, és megkockáztatom, groteszk. Mert ugye mi történt. Ő tett egy bejelentést...nekem...egy kisbabáról...akihez semmi közöm. Erre azt tudom csak mondani...Élet! De hülye vicceid vannak. A rendezés tökéletes. A drámai hatás kiváló. A szereplők is elmennek. Na de ez a poén itt a vége felé...ez túlságosan ütősre sikeredett. Úgyhogy bocsáss meg...nem fogok tapsolni. A kalapomat talán megemelem...az elismerésemet learathatod...de nem tapsolok. Ezt még kicsit korainak érzem. Még várhattál volna ezzel a fejezettel. Egy kis időt adhattál volna még nekem. Hogy az első törés rendbejöjjön. Persze ez nem ugyanolyan...más a jelleg...de törést okozott ez is. És csak remélni tudom, hogy nem szenvedek maradandó károsodást:) /na jó. ettől a mondatomtól már mosolygok:). ezért imádom ezt. az írást. saját magamat meg tudom mosolyogtatni...és persze remélem...titkon, hogy másokat is:) És kérlek...ha igen...ha mosolyogsz...adj egy visszajelzést...valahogy:) megköszönöm...mert jól esne./ Ok. Most már úgy tűnik ezt is túlélem...rossz lesz megint...elég rossz. Fáj a szívem. De valamiféle fényt látok a száz kilóméteres alagút végén. Igaz, hogy az még csak szentjánosbogár méretű...de optimizmusra és reményre ad okot. Fáj. Mert kavarognak a gondolataim...elképzelek...gondolatban átélek dolgokat. Ez még biztos sokáig így lesz, hisz ezektől nehéz szabadulni. Ezek nem kiírtható, lerázható gondolatok...ezek mélyen beültetődtek. Küzdök még velük jódarabig....