Carpe diem
A nap fűszere: "Egy porszem világot jelent, S egy szál vadvirág az eget, Fogd föl tenyeredben a végtelent, S egy percben élj évezredet." William Blake Mostanában, értsd: néhány hónapja nyugságos napokat élek...éltem. A szívtörés utáni forró vérem a ködbe veszett...szinte már magam sem hittem el, hogy egyszer-kétszer mit is műveltem...mennyire a pillanatoknak éltem. Imádtam a randikat, a tervek nélküli életet...imádtam a spontaneitást (hogy szép magyar szóval éljek:)...imádtam, hogy csak folyik az életem. Szép volt...abszolút jó volt...de sok volt. Besokaltam. Pihenő üzemmód....nyugodt napok....és az emlékek. Megmondom őszintén furcsa, mert mostanában magam sem hittem az emlékeimnek. Nem hittem hogy én voltam az a csajszi, aki megtett dolgokat. Hogy én voltam az a bevállalós csajszi...azt hittem ő csak egy múló zakkanat...nem mertem hinni, hogy ő lényem egy része. A szüleimtől sokmindent tanultam. Példaképeim. Ők sokszor ragadják meg a dolgokat. Ezért titkon bíztam benne, hogy belém is szorult ebből egy kevés. Hogy képes vagyok a realitásokat, és az eszemet félretéve megragadni egy lehetőséget, egy pillanatot, és képes vagyok a MÁNAK ÉLNI:). Nézőpont kérdése...egyrészről ezek lehetnek felelőtlen tettek...mondhatjuk azt, hogy meggondolatlanság. De másrészről mondhatjuk azt, ez az ÉLET...ez az élet sava és borsa. Ebből tudhatjuk, hogy élünk...hogy van akaratunk...hogy képesek vagyunk dönteni...és hogy nem csak papírmasék vagyunk...nem csak bábuk. Ebből tudhatjuk, hogy igenis a kezünkben a döntés...Az persze kérdéses, hogy ezáltal mi irányítjuk a sorsunkat, vagy ettől függetlenül ő irányít minket. Nézőpont kérdése....hit kérdése. Hiszek a Sorsban...ezt már néhányszor említettem....de merem remélni, hogy alakulásába van beleszólásunk. Szerdán éltem a mának. Szerdán úgy éreztem visszatért belém az élet. Bár ennek voltak már jelei...előzményei. Kezdtem kibújni az újra épülő falam mögül. Szerdán visszatért a zakkanat...a spontaneitás (bocsánat. tetszik nekem ez a szó:)...visszatért a bevállalós csajszi:). Üdvözlet neki...kedvelem őt. Este 10 óra. Félig alvóka. Félkómás állapot. És egy invitáló sms. Ez volt a kiindulás. Aztán jött a győzködés (bevállalós csajszi és sms formájában is). És jött a Carpe diem érzés. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy veszni hagyok egy bulit...és egy lehetőséget. Hatalmas buli kerekedett. Jól éreztem magam. A másnapot hagyjuk. Abba belekeveredett valami macska. Jajj. Az kissé rémes volt. Csak annyit mondok, nem kaptam meg azért a munkanapért a munka hőse érdemrendet:). És ami igazán jóvá tette az estét, persze a kiváló társaságon kívül (kedves Z, nagyon örültem Neked:), az az, hogy egyfajta büszkeséget éreztem...nem, nem is ez a jó szó rá. Elégedett voltam magammal. A döntésemmel. Megvan! Örültem. Hogy nem szürkültem be...hogy nem a szokásos klisék szerint élek...legalábbis nem mindig. Hogy képes voltam és vagyok meglepő döntéseket hozni. Amik számomra is meglepőek. Igen. Örültem, hogy bevállós vagyok. Nem hiszem, hogy sokan ugrottak volna ki az ágyból és engedtek volna a pillanatnak. Hát én engedtem. Gyakran zakatol a fejemben: Carpe diem...carpe diem. Arról már leszoktam, hogy bizonyos alkalmakra tartogassak dolgokat. Hogy majd valami ünnepen, alkalommal igyak meg egy-egy különlegesebb bort, egyek meg mondjuk egy különleges desszertet. Ha megkívánom kibontom:). Nem szabad tartogatni ezeket. Ugyanígy nem szabad azt mondani...na ezt a ruhát csak ekkor és ekkor fogom felvenni. Ha a kedvem úgy tartja hétköznap is felveszem. Megvilágosodtam:). Világossá vált a lényeg. A hétköznapokat is éljük meg. Ne csak a kinevezett, vagy ünnepnek nyilvánított napokat. Régebben emailben körbejárt egy történet. Egy férjről, aki elvesztette feleségét. És amikor a szekrényben pakolt talált egy fehérneműt. Amit a felesége sosem viselt...mert különleges alkalomra tartogatta, azt hiszem a házassági évfordulójukra. De mielőtt viselhette volna meghalt. Ez a történet valamiért mély nyomot hagyott bennem. Azóta tudatosan kerülöm az alkalomhoz kötést. A majd ekkor, vagy majd akkor nem mindig követendő. Így kimaradhatnak dolgok az életünkből, elmulaszthatunk dolgokat, pillanatokat...és azt hiszem boldogságunk egy részét is odaveszejthetjük ezzel. Ugyanakkor vannak dolgok, amikkel érdemes várni...amikre érdemes várni. Remélem néha akikre is:). A várakozás nem az erősségem. Néha elragad a hév, és a carpe diem szellem:). De igyekszem az eszembe vésni. És határozottan jó úton haladgatok. Azonban az utolsó bekezdés carpe diem bojkottja, vagyis minden megfontoltság mellett, vagy ellenére, azt mondom (vagyis nem én, hanem Mark Twain), hogy Add meg minden napnak az esélyt, hogy életed legszebb napja legyen! Ezt mondogassuk magunknak! És akkor nem élünk hiába:)))