Együttérző enigma
Túl csípős az étel. Hát ez velem is gyakran előfordul. Viszont, ha megtörtént, akkor nincs mit tenni, tűrni kell, vagy éppen élvezni az étel zamatát. Szeretem a csípős ízt, erről írtam a decemberi VKF kapcsán. Nem úgy indul persze egy étel, hogy na, ez méregerős lesz, hanem az ember hanyagul beledob egy távol-keleti csilipaprikát, amit külországból hozott frissen, és sajátkezűleg fűzött fel bordó himzőfonalra, és a füzér valahogy nagyon kézreesően lóg a konyhában. Vagy zöldpaprika szezon van, és egy méregerős darab pont belekivánkozik a levesbe. Azután lehet hallgatni az intelmeket, hogy biztosan van annak valami módja, hogy utólag lehessen csípősíteni valamit... Szerencsére nem vagyok már egyedül a csípőshöz való vonzódásommal. Esküszöm, hogy a sambal oelek meg az édes chiliszósz, ami a hűtőben van, nem az én beszerzésem, bár rendszeresen fogyasztom őket én is. A legutóbbi kártyapartin bedobtam ezt az édesnek nevezett valamit a melegszendvics mellé azzal, hogy nem is nagyon csípős... Tényleg, én nagyon enyhének érzem, a többiek meg nem győztek szapora levegőket venni. Ez van. Szerintem így is marad.