Egy éve, szép reményekkel...
A nap fűszere: "Szép volna az élet, ha minden ember csak félolyan jó volna, mint amilyennek felebarátját szeretné." Móra Ferenc Ha jól emlékszem, ma egy éve költöztünk ide az új lakásunkba a férjemmel....Reményekkel, boldogsággal, várakozással telve. És ha jól emlékszem, akkor a remények igaziak voltak, talán a várakozás is, de ha a szívem mélyére nézek, és nem használom a rózsaszín szemüvegemet, akkor be kell valjam, hogy a boldogság már csak látszat volt. Akkor én azt hittem, boldogok vagyunk, azt akartam hinni azok vagyunk...és nem foglalkoztam az intő jelekkel. Emiatt annyira de annyira falba veregetném a fejecskémet...Nem fáj (nem a falba veregetés...a szívem:). Csak bosszant. Szépítettük, csinosítgattuk a mi kis fészkünket. Terveket szövögettünk...Ó egek...fényévekre van ez az egész. Most olyan, mintha két vadidegen emberről beszélnék...Két emberről, akiket ismerek ugyan, de csak szegről-végről. Nem ismertem egyikőnket sem...sem őt, sem magamat. De most olyan kristálytisztán látom akkori önmagunkat, hogy az már szinte félelmetes. Látom, hogy nem lett volna boldog az életünk, és azt is látom, hogy én azt hittem volna hogy az...azt hittem volna, hogy az a boldogság. Mert ezt akartam hinni....mert csak ezt tudtam hinni. Nem ismertem a világot. Nem tudtam semmit róla. Ismét fáj a szívem. De ez most nem az a mély fájdalom. Fáj, hogy vele akartam itt boldog lenni...és most egyedül vagyok boldog. Fáj, hogy ez a lakás örökké a mi lakásunk lesz, fáj, mert eszembe jut, hogy milyen naív voltam. Először azt hittem, nem fogok tudni itt élni...nélküle. Hisz minden közös, minden rá emlékeztet. Hány szekrényt, polcot és mindenfélét szereltünk együtt...milyen jó mókának tűnt...milyen jó volt a lakásunkat csinosítani. De időközben változtam. Ahogy egyre inkább képes voltam arra, hogy elengedjem őt, ahogy erősödtem változni kezdett bennem a dolog. Nagyon szeretek itt lakni. És nem zavarnak a közös emlékek. Boldog vagyok itt...boldog vagyok hogy itt tudtam maradni. Minden egyes nap, amikor haza jövök, tudatosul bennem és örömmel állapítom meg, hogy milyen kedves számomra ez a lakás. Biztos egy idő után természetes lesz...de most még naponta értékelem....))