Már csak egy hét...még egy hét...
A nap fűszere: "Fázom s lomhán megülök a kályha mellé bújtan, Hát ma se sikerültél: szent életöröm? Sírnék, s ökölbe görbül tehetetlen az ujjam, S tenyerem húsát vájja a kinlódó köröm." Tóth Árpád Eddig azt hittem erős vagyok, hisz olyan távolinak tűnt az egész...Még érzek magamban valami erőt...morzsákat /morzsókákat...még bánatosan sem tudtam kihagyni:)/. De ezek a tartalékok szinte percről-percre fogynak. Egy hét múlva elvált nő leszek...már ha egy tárgyalással megúszom. Azt hittem én sosem leszek az:(...azt hittem én annál szerencsésebb vagyok...azt hittem. Tudom, hogy hülyeség...sok emberrel megtörtént ez már...de én akkor is ezt egy bélyegnek érzem. Kudarcnak. És kimondom, mert talán segít...azért érzem kudarcnak, mert ez azt mutatja, hogy valakinek nem kellettem...és ezt nehéz megemészteni. Tudom, tudom...nem így kell erre gondolni...de nem tehetek róla, belül egy kis részem ezt érzi....és ezért fájdalmas ez az egész. Tudnám veregetni a fejem...hogy minek járnak ilyenek az eszemben...csakhogy ezek nem az eszemben járnak...a szívemet járják át... Szeretnék most elvonulni a világtól...kínszenvedésnek érzem a napi teendőket, főleg a munkát. Szeretnék egy tanyán lenni...vagy egy erdei házikóban....ott szeretnék lenni és csak magammal foglalkozni...a sebeimet nyalogatni...és felkészülni a nagy erőpróbára. Mert az lesz. Kétség sem fér hozzá. Iszonyatosan kiborít a gondolat...hogy ott kell állnunk majd a bíró előtt. És az egykor oly igéretes, és minden akadályt legyőző szerelmünket...a minket összekötő köteléket végérvényesen el kell vágni. Undort érzek...minek szenvedtetni még az embert...Fogalmam sincs hogy fogom bírni...össze kell kapnom magam...de így nehezen megy... Van hogy ürességet érzek...s ettől megijedek. Én szívember vagyok...és ilyenkor mégis azt érzem, hogy a szívem soha többé nem fog megtelni szerelemmel. Azt érzem mindig el fog romlani az egész... Folyamtosan az jár a fejemben, hogy ott kell állnunk...hogy ott leszünk egymás mellett. Így is piszok nehéz, hogy már nem vagyok szerelmes...hogy mindez sima ügy lesz...hogy nincsen gyerek...tudom, hogy lehetne rosszabb. Ezzel próbálom nyugtatni magam. De nekem most ez lesz a rossz...nekem most ezzel kell megbírkóznom...és még fogalmam sincs róla honnan merítem hozzá az erőt. Jó, tudom...a családomtól...ők rengeteget adnak. Nem is tudom mit gondolok....már csak egy hét....vagy még egy hét...Már csak egy hét és lezárhatom ezt a csúnya és fájdalmas fejezetet. Még egy hét, és életem egy fontos szakasza lezárul...a naív kislány megkapja utolsó tördöfését...ami azt hiszem végleg megszünteti létét. Mondanám hogy indulhat az életem...újra...tiszta lappal. De sajnos ez nem igaz...az a lap már nem tiszta. Bepiszkolódott...ezt a lapot kell majd újra teleírnom...erre kell majd új életemnek kerülnie. Piszkos lappal indulok...de ha ezt tudom...és elfogadom, talán van némi esély...