A walesi bárdok
Erőteljes...érzelemdús...átütő...és perzselő. Aki elolvassa, azt nem hagyja hidegen. Nagyon szeretem ezt a verset. És természetesen ezt is kántálom:)) Csakúgy mint sok kedvencemet:). És miért pont ez a mai bejegyzés? Mert Ken Follett Az idők végezetéig című könyvét olvasom. Ebben a korban, ebben a középkorban játszódik A király Edward. Nem ez az Edward...de nem is ez a lényeg...hanem így akarva akaratlanul sokszor eszembejut ez a vers...és kántálom:). A Walesi bárdok (Arany János) Edward király, angol király Léptet fakó lován: Hadd látom, úgymond, mennyit ér A velszi tartomány. Van-e ott folyó és földje jó? Legelõin fû kövér? Használt-e a megöntözés: A pártos honfivér? S a nép, az istenadta nép, Ha oly boldog-e rajt’ Mint akarom, s mint a barom, Melyet igába hajt? Felség! valóban koronád Legszebb gyémántja Velsz: Földet, folyót, legelni jót, Hegy-völgyet benne lelsz. S a nép, az istenadta nép Oly boldog rajta, Sire! Kunyhói mind hallgatva, mint Megannyi puszta sir. Edward király, angol király Léptet fakó lován: Körötte csend amerre ment, És néma tartomány. Montgomery a vár neve, Hol aznap este szállt; Montgomery, a vár ura, Vendégli a királyt. Vadat és halat, s mi jó falat Szem-szájnak ingere, Sürgõ csoport, száz szolga hord, Hogy nézni is tereh; S mind, amiket e szép sziget Ételt-italt terem; S mind, ami bor pezsegve forr Túl messzi tengeren. Ti urak, ti urak! hát senkisem Koccint értem pohárt? Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek! Ne éljen Eduárd? Vadat és halat, s mi az ég alatt Szem-szájnak kellemes, Azt látok én: de ördög itt Belül minden nemes. Ti urak, ti urak, hitvány ebek! Ne éljen Eduárd? Hol van, ki zengje tetteim - Elõ egy velszi bárd! Egymásra néz a sok vitéz, A vendég velsz urak; Orcáikon, mint félelem, Sápadt el a harag. Szó bennszakad, hang fennakad, Lehellet megszegik. - Ajtó megõl fehér galamb, Õsz bárd emelkedik. Itt van, király, ki tetteidet Elzengi, mond az agg; S fegyver csörög, haló hörög Amint húrjába csap. „Fegyver csörög, haló hörög, A nap vértóba száll, Vérszagra gyûl az éji vad: Te tetted ezt, király! Levágva népünk ezrei, Halomba, mint kereszt, Hogy sírva tallóz aki él: Király, te tetted ezt!” Máglyára! el! igen kemény - Parancsol Eduárd - Ha! lágyabb ének kell nekünk; S belép egy ifju bárd. „Ah! lágyan kél az esti szél Milford-öböl felé; Szüzek siralma, özvegyek Panasza nyög belé. Ne szülj rabot, te szûz! anya Ne szoptass csecsemõt!...” S int a király. S elérte még A máglyára menõt. De vakmerõn s hivatlanúl Elõáll harmadik; Kobzán a dal magára vall, Ez íge hallatik: „Elhullt csatában a derék - No halld meg, Eduárd: Neved ki diccsel ejtené, Nem él oly velszi bárd. „Emléke sír a lanton még - No halld meg, Eduárd: Átok fejedre minden dal, Melyet zeng velszi bárd.” Meglátom én! - S parancsot ád Király rettenetest: Máglyára, ki ellenszegûl, Minden velsz énekest! Szolgái szét száguldanak, Ország-szerin, tova. Montgomeryben így esett A híres lakoma. - S Edvárd király, angol király Vágtat fakó lován; Körötte ég földszint az ég: A velszi tartomány. Ötszáz, bizony, dalolva ment Lángsírba velszi bárd: De egy se birta mondani Hogy: éljen Eduárd. - Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal London utcáin ez? Felköttetem a lord-majort, Ha bosszant bármi nesz! Áll néma csend; légy szárnya bent, Se künn, nem hallatik: „Fejére szól, ki szót emel! Király nem alhatik.” Ha, ha! elõ síp, dob, zene! Harsogjon harsona: Fülembe zúgja átkait A velszi lakoma... De túl zenén, túl síp-dobon, Riadó kürtön át: Ötszáz énekli hangosan A vértanúk dalát.