Játék, ami nem is annyira az
Nem vagyok alapvetően játékos alkat, anyám szerint sose is voltam az, már kicsiny gyermekkoromban sem. (Van egy fotó rólam, lehetek olyan 6-7 éves, kezemben egy tévémacival, amit olyan undorral lógatok le a kezemből, ami párját ritkítja.) A helyzet azóta jelentősen romlott, sose voltam képes például legót építeni a gyerekekkel (de mindig sütöttem nekik sütit, ha megkívánták), homokvár építésben is elég gyengén muzsikáltam (ámde kötöttem számtalan szebbnél szebb gondolaT pulóvert a gyerekeknek a homokozó szélén ülve), a társasjátékkal pedig gyakorlatilag ki lehet üldözni a világból, ez van. Egy pszichiáter remek kis dolgozatot kerekíthetne belőlem, amit erre a motívumra lfűzhetne fel, ha valakinek az olvasók közül kedve van, ne habozzon. Na de hogy miért eresztem ilyen bő lére azt a nagyon rövid, ámde fontos információt, amit mondandó vagyok? Azért, hogy eljussak addig a gondolatig, amelyben elétek tárom, miért csatlakoztam mégis a freeblog Zöld Vadművelet 2.0 nevet viselő játékához. Azért, mert ez egy olyan játék, ami baromira nem az. Mert nem játék a környezetünk kritikán aluli állapota, nem játék, hogy a városban bokáig járunk a szemétben, nem játék, hogy úton-útfélen károsítjuk, rongáljuk azt a közeget, amiben élni vagyunk kénytelenek, nem játék, hogy hülyének nézzük azokat, akik tenni próbálnak mindezek ellen. Nos, én most nyíltan vállalom, hogy hülyének nézzenek, hovatovább még örülni is fogok neki, ha a Vadművelet során lesajnáló félmosollyal néznek majd rám az emberek. Mert ez azt fogja jelenteni, hogy hála istennek különbözöm tőlük. És azt is fogja jelenteni, hogy a magam roppant szerény eszközeivel megpróbálom szebbé tenni azt a tenyérnyi területet, amit erre majd kiszemelünk. Ha van kedvetek, csatlakozzatok a játékhoz, akár a mi csapatunkba (mimke, nilatako, Atti és jómagam), akár másikba, ahogy tetszik. Referenciaként meg tudom mutatni a saját erkélyemet, ugyan csak részletekben, de azért...