Tél van
Szép ez a hó, csak már nagyon elegem van belőle. Egyrészt a tél nem az én évszakom, másrészt a negyven centis hóban abszolút nem tudunk közlekedni. Mivel már dolgozom, a szabadságom arra megy el, hogy nem tudok bemenni a munkahelyemre, talán ez a legbosszantóbb az egészben. A mobilomon lassan a hókotró telefonszáma a leggyakoribb hívás, mégsem érünk vele semmit, mert mire lekotorja a havat, vagy esik újabb tíz centi, vagy felfagy az útra. Arról ne is beszéljünk, hogy normálisan nem is lehet letakarítani, mert az út is katasztrofális minőségű. (Éljen a szentendrei önkormányzat.) De azért történnek jó dolgok is: Zsófi élvezi a havat a kutyák társaságában, a szánkózástól nincs elragadtatva, egykedvűen ücsörgött az etetőszékéből és egy vasszánkóból tákolt alkalmi járgányban. A hóban úgy közlekedik, mint egy menetelő katona, természetesen arra megy, amerre a legmélyebb a hó és a legegyenetlenebb a terep, de nem is ő lenne, ha nem így lenne. Amíg én dolgozom, ő jól elvan az apjával, játszanak, sétálnak, sütnek-főznek, így mostanában gyakran fordul elő, hogy csak leülök a konyhában és elémteszik az ételt. Mindenesetre igyekszem azért gyakrabban írni, már ha bejutok a konyhába.