A negyvenéves Szkéné Színház a Műegyetem második emeletén rendszeresen kilógott a sorból, és általában fontosabb volt, mint ahányan bejuthattak a nézőtérre. Izgága, bőrükbe nem férő emberek gyűjtőhelye volt mindig, akik egyfolytában valami mást akartak, mint ami éppen volt. Nemcsak színházat csináltak, hanem gyakran világ, vagy legalább ország megváltási kísérletekbe fogtak, miközben magukat alaposabban meg akarták ismerni, önismereti hevületük eszközének tekintették a művészetek különböző ágait. Lázasan kutatták az újat, hajnalba nyúló eszme- és rögeszme cseréket folytattak.