Tankolásos horror

2007. július 2. 14:15, Totalcar

Rendes motorostúrán kell valami izgalom. Ezúttal nem borult fel senki és halálközeli élmény se nagyon volt, viszont Ausztriában végre választ kaphattam régi kérdésemre: vajon mekkora a V-Max tankja. A V-Max humorzsák tervezői ugyanis azt találták ki, hogy egy 300 kilóhoz közeli, 1200 köbcentis, 145 lovas motorhoz untig elég 15 liter. Az én V-Maxom városban simán eszi a 10 litert, túrán tempó függvényében 6,5-7,5 liter között van. A csapatban rajtam kívül volt még egy Honda TransAlp és egy Varadero, mindkettő gyengébb, könnyebb, kevesebb köbcenti és jóval nagyobb tankú. Nekik 300-350 kilométer meg se kottyan, míg a V-Max 170 km után már hajlamos rájárni a tartalékra. 200 kilométert még vállalok, 210-nél már kezdek stresszben lenni, 225 fölött még sose mentem egy tankkal. Pedig jóval az első kattanás fölé szoktam csurgatni, amit a gyártó kifejezetten tilt, mert az utolsó fél-egy liter tűzvédelmi szempontból aggályossá teszi a borulást. Én inkább vigyázva járom ki az első fél litert, a kiszáradásos, lerohadásos motortologatás teljes menetfelszerelésben, bakancsban, meleg motorosnadrágban, teknőspáncélban, protektoros bőrdzsekiben, bukósisakban sokkal jobban nyomaszt. Szóval jöttünk Linz irányából, a Duna északi partján, aztán Sankt Pöltennél autópályára váltottunk, mert az ember négy nap szerpentinezés után inkább hamar hazaérne. Linzben tankoltam. Bécs előtt jártam 187 kilométernél, akkor jött a tartalékra kapcsolás. A Garmin ilyenkor nagy segítség, menet közben is kiadja, hol a legközelebbi benzinkút, úgyhogy nem aggódtam. De a pályán csak nem jött kút. Így érkeztem a 230-hoz. Ajjaj, én bármit be tudok beszélni magamnak, félpercenként hallani véltem a köhögést, aztán csak ment még mindig. A körgyűrűn eszembe jutott, hogy ez az, emlékszem, itt már többször be kellett stresszelnem, mert ez a világ legbenzinkútszegényebb vidéke. A Garmin is csak más irányokban jelzett kutakat 5-6 kilométerre, én meg elöl mentem, nem akartam megszívatni a többieket az egyéni szociális problémáimmal. 241, úgy éreztem magam, mint Chuck Yeager amerikai berepülő pilóta, amikor az első emberként karcolta a sztratoszférát, úristen, 240 felett, egy tankkal?! Közben volt két igen aggasztó hosszúságú alagút. Alagútban végképp nem tolnám szívesen, nem jó a szopás mellé a halmozott életveszély. Persze a leállósáv is épp elég veszélyes, de legalább nem gyullad kis nyolc autó, csak mert én nem tankoltam időben. Aztán elértünk egyik kedvenc ipari létesítményem, az ÖMV finomítója mellé, amit főleg éjszaka szeretek, még Százhalombattánál is szebb Csillagok háborúja-látvány. Nekem most az lett volna az öröm, ha az ÖMV egy kis bögrecsárdát nyit a nagy borászat mellé, ahol megitathatom a V-Maxot, de csak majdnem: még 6 kilométer. Szívesen fognám rá, hogy megérzésből, de inkább csak a fosás érte el a kritikus mértéket: lekanyarodtam az első, 1,6 kilométerre jelzett falusi benzinkúthoz. 244,1, 244,2, 244,3… Benzinkút: 600 méter, ez már tényleg köhécs, 500 méter, öhö-öhö, 400, öhöhö, hrumhöhöhö, billegetem balra jobbra, még talál a sublótban néhány cseppet, aztán egyik-másik henger kap még egy kicsit, meglátom a benzinkutat, jó, innen már betolom, oké, köszönöm, istenem! A V-Max az utolsó ötven méteren hallgat el végleg, de tolnom csak két métert kell, beértem, Danke, Shell. És már jöhet a következő öröm, végre megtudom, mekkora a tank. 14 liternél már megint lekattan, makacs erőszakoskodással tudok belepréselni 14,85-öt. Hiába, a Yamaha tényleg afféle utcai drag bike-nak szánhatta a V-Maxot: elmegyünk a faluszéli illegális pályáig, lenyomunk néhány 0?400-at, és még pont hazaérünk.

Tovább a teljes cikkre...

Keresés