Naplóbejegyzés 18.
Január 24., tizenvalahanyadik nap, ki győzi már számolni?!... A szerelés folyamata, ahogy én láttam. (Márpedig végig figyeltem!) A villamossági szakember ránézésre, szagra, küllemre állapítja meg a hibát. Majd kiadja a feladatokat a körülötte várakozó kb. nyolc 7 és 12 év közötti szakmunkásának, akik nekilátnak. A főnök közben kávézik, telefonál, és néha köszöngetéseket intéz az arra járó ismerősei felé. A mentő a már említett bokáig poros és szeméttel teli udvaron áll. Kecskék jönnek-mennek, és mindig rágnak valamit, hol egy elhagyott strandpapucsot, hol egy ottfelejtett nejlonzacskót. A műhely egy fa mellett, három oszlopon álló gallytető, a negyedik tartópillér maga a fa. Ezen keresztül lehet felmászni a tetőre. Alul a munkacsarnok, a felső rész pedig alkatrészraktárként funkcionál. Az értékesebb holmikat egy közeli kőépületben tárolják, polcok nincsenek, minden szanaszét hever a porban. A gallytető alatt egy vasasztal, e mögött ül a főnök: egy maliból származó, alacsony, fekete, szemüveges tag, kb. ötven éves, bár az itteni emberek korát nagyon nehéz megállapítani. A kocsiból és alóla gyereklábak lógnak ki minden irányba. A szakmunkások olyan koszosak, maszatosak, hogy szinte lehetetlen megkülönböztetni őket egymástól. Kis lábaikon annyira szakadt a lábbeli - valamikor papucs lehetett -, hogy ha levennék, többé már nem tudnák visszahúzni azokat. Nagyjából egy óra alatt kiszerelik a generátort. A munka a vasasztalon folytatódik. A mester irányít, a gyerekek melóznak, sapkában és kesztyűben a zimankós januári 35 fokban. Kb. 10-15 darab jobb-rosszabb szerszámot használnak, ezeket szükség esetén kiegészítem a mieinkkel. Amikor a WD40 előkerül, akkora ember lesz belőlem, hogy azóta Nagymaros felé terítik a szőnyegeket. Hamarosan kiderül, hogy a vasasztalon látható lyukaknak funkciója van. Egyikbe tengelyt lehet beszúrni, a másikhoz satut lehet rögzíteni. A legtöbb szerszám is autóalkatrész volt valamikor. Ha például valamit erővel kell megoldani, arra egy néhai Mercedes teherautó hajtókarja szolgál. Kiderül, hogy a generátort tejesen elrontotta az óceán sós vize, sőt a diódasort is cserélni kell. A javítás 15 ezer buznyák lesz. Amíg dolgoznak, én türelmesen üldögélek az ügyfélvárónak kinevezett benzineskannán. Az időt már nem is számolom. A többiek elmentek megnézni a várost. Lizárt Zoli egy darabig várt velem, aztán otthagyott, elment aludni, mert nem érzi jól magát. Hogy ne legyek teljesen egyedül a zsebembe dugott egy paprikaspray-t. Bár néhányan valóban nem valami barátságosak, de nem hiszem, hogy szükségem lesz rá. Néha idejön hozzám egy-egy csapat gyerek, megbámulnak, ilyen fehér négert még nem láttak. Hiába, itt én vagyok a színesbőrű. Késő délután van, mire elkészül a generátorunk, közben Ádám is megérkezik, egy nagy zacskó kiflit hoz, amit szétoszt a szerelők között. A kész generátort beszerelik, próba, nem jó, túl gyorsan forog. Most már a mester is nekivetkőzik. A munkásai azonban elmennek lábat mosni a közelgő imaidő előtt, így én dolgozom a keze alá. Azzal próbálkozunk, hogy a generátorból kiszereljük a feszültségszabályozót. Ez további 6 ezer buznyákunkba kerülne, ha nem sikerül lealkudnom 3 ezerre. Később a mester is távozik, hogy előkészüljön az imához. Amíg sűrűn hajladozik kelet felé, mi Ádámmal ellátogatunk a szomszédos kecskevásárba. Itt kezet kell fogni mindenkivel, és mindenki ránk akar sózni néhány kecskét. Megpróbálnak betessékelni egy zárt udvarra, de annyian nyomulnak befelé, és olyan hangosan barátságosak, hogy nem vagyunk elég bátrak követni őket. Amikor visszatérünk a műhelybe, már újra szerelnek. A mentő körül egyre növekszik a feszültség. Mindenfelé drótok hevernek, és emberek tolonganak. Már az egész utca nekünk szurkol. Oszi visszajött, hogy megnézze, hogy vagyunk. Mi jól, de Zoli egyre rosszabbul, lázas. Ezért Oszi siet is vissza hozzá, de azt mondja, ha este hatig nem érünk a hotelbe, újra eljön. Nagyon rendes, hogy így vigyáz ránk is. Még mindig szerelnek. A töltés beállítása kartonpapírral történik. Kíváncsi vagyok, hogy meddig fog működni. Első indítás, furcsa hangok, a műszerfalon a fények össze-vissza villóznak. Tovább szerelnek. Újabb próbálkozás. Tovább finomítják. Már csak fél óra, és végre működik. A főnök azt mondja, holnap délre már Bamako-ban lehetünk. Majd meglátjuk!... A hotelben a vacsora kínai kaja. A recept: főzz rizst, borítsd hozzá a kockára vágott löncshúskonzervet, löttyints nyakon édes-savanyú mártással. Hm! Finom! A többi csapat is megjön a sivatagból, hallgatjuk a kalandjaikat. Később, amikor a többiek elmennek aludni, mi Olsennel és Oszival kiegyenlítő pókert játszunk. Aki nyer, az iszik. Aztán mi is eltesszük magunkat holnapra. Január 25. Reggel Ádám elmegy az eligazításra. Amikor megjön azt mondja, hogy az itiner szerinti út is járható lesz a mentő számára, de mi úgy határoztunk, hogy ha Zoli beteg, akkor velük megyünk Bamako-ba. Zoli jobban van. De mégsem kockáztatják meg a mai távot, egyenesen a végcél felé veszik az irányt. Amikor elköszönnek kicsit rossz érzésünk van, mert ők eddig mindig mellettünk voltak, most mégis hagyjuk őket egyedül elmenni. Nara felé végig katonák kísérnek az úton. Ott állnak minden domb tetején, és a városokban az útkereszteződésekben is. A mezőnyben híre ment, hogy lerobbantunk, sokan integetnek, amikor elmegyünk mellettük. A szavannán haladunk, utolérjük a 95-ösöket. Mutogatnak, hogy kapcsoljuk be a rádiót, a 25 sávra. Nem működik. Ez is tönkre ment... Mutatjuk, hogy nem működik, mutatják, hogy tartsunk velük... (Folyt. köv. hamarosan...)