Ki tehet a rákról?

2010. december 29. 1:30, cotcot

Abban ugye nagyjából mindenki egyetért, hogy az ember önmagát betegíti és – jó esetben – önmagát gyógyítja meg, a nyavalyák fő okai a civilizációs ártalmak és a lelki előzmények, azaz szinte minden betegség hátterében valamilyen pszichológiai gubanc áll. Az ezen összefüggésrendszer mellett érvelők kedvenc példája az allergia, asztma és a rák, ez utóbbi már csak azért is, mert kellően súlyos és az okok mindkét csoportjából találunk példákat bőségesen és kellő bizonyítékkal megtámogatva. Elég, ha csak a stresszt és a dohányzást említjük, több ráktípus hátterében pedig vírusokat, baktériumokat, idült fertőzéseket találnak, amely mögött pedig ott áll egy gyenge immunrendszer, amely mögött pedig ott áll egy legyengült lélek és így tovább. Ha pedig mi, azaz az emberek „találtuk ki a rákot”, akkor régebben nem is volt semmi baj, nem? A megoldás tehát: visszatérni az ókori (sőt őskori) viszonyokhoz, amennyire csak lehet. Évtizedek óta hallani innen-onnan ezt a megoldókulcsot, ám a tudomány jelenlegi állása szerint egyáltalán nem is olyan biztos, hogy az évezredekkel ezelőtt létezett társadalmakat nem sújtotta ugyanolyan mértékben a rák, mint a maiakat. A tíz évvel ezelőtt feltárt tuvai szkíta temető egyik kevéssé elhíresült, de az arany fejfedőkhöz képest is jelentős felfedezése az a férficsontváz, amelynek szinte minden csontját rák rágta szét. Bármely orvos első ránézésre meg tudta állapítani, hogy áttételes prosztatadaganatról volt szó: az említett szerv persze már nem volt sehol, de a terjedés nyomai egyértelmű jelek voltak.

Tovább a teljes cikkre...

Keresés