Csak néhány sejt
Csak ki kell mondani hangosan: abortusz, és áll a bál. Függetlenül attól, hogy „csak” minden tizedik magyar családot érint, mindenkinek van véleménye, mint minden témával kapcsolatban, amely a gyakorlati érvek mellett vallási-ideológiai háttérbe simul. Az alapkérdés természetesen: gyilkosság, vagy egyszerű beavatkozás az anya és családja érdekében? Ha gyilkosságként tekintünk rá: akkor is az, ha egészségügyi okai vannak? Esélyt kell tehát adni egy (valószínűleg) beteg gyereknek is? Vagy egy olyannak, aki tini szülők közé, a nincstelenségbe születne? Ha pedig elfogadható, hogy idejekorán művi úton megszakítsunk egy terhességet: mikor jár le a „határidő”? Mikor kezdődik az élet – azaz mettől számítva nem ússzuk meg, hogy gyilkosságról legyen szó? Az érvrendszereket persze könnyen két csoportba oszthatjuk, ahogy azt az amerikaiak már rég megtették: pro-life, azaz magzatpárti (saját maguk az életvédő kifejezést kedvelik), és pro-choice, azaz választáspárti, ezen ideológia támogatói szerint a magzat az anya testének része, efölött pedig minden nő maga rendelkezik. Ez utóbbi pedig azért sokkal jobban hangzik, mint az életvédő, vagy magzatpárti ellentéte, nem? Úgy is mondhatjuk: a vallásos és ideologikus érvek (az élet a megtermékenyítés pillanatában kezdődik, azaz a magzat kezdettől fogva szent) a gyakorlatiakkal találkoznak. Egyes orvosok szerint akkor kezdődik az emberi élet, amikor mérhető a szívhang, illetve azt nézik, mennyire fejlett a központi idegrendszer – azaz érez-e fájdalmat a magzat, urambocsá’ beszélhetünk-e öntudatról. Az ügyben megszólaló önjelölt és hivatalos szakértők többsége természetesen férfi.