A rasszista hormon
Valószínűleg még soha semmilyen kémiai vegyületet nem vettek olyan lelkesen vállukra a magazin-újságírók, mint az oxitocint. „A szerelem hormonja”, a családi kötelék és a bizalom kémiai felelőse, a szülés megindítója, a szoptatás segítője. Szép teljesítmény ahhoz képest, hogy egy egészen apró agyi lemez, a hipotalamusz termeli. Sőt a csajozás elengedhetetlen kelléke is: amennyiben a férfi tudja, milyen mozdulatokkal vegye rá a nő testét a termelésre, máris nyert ügye van és irány az ágy – ígéri egy meglehetősen szexista tanácsadó szolgáltatás. Főleg ahhoz képest jelentős az oxitocin szerepe, hogy bár az orvostudomány tisztességesen leírta, valódi társadalmi jelentőségéről nem sokat tudunk. Tényleg ezen múlik, kivel barátkozunk, kivel szexelünk nagyokat, kibe esünk bele, kitől lesz gyerekünk és milyen erősek a szülői ösztönök? Természetesen nem, azaz nem csak, és nem feltétlenül azért, mert a fene nagy civilizáltságunkban sikerül felülírnunk a kémia diktálta döntéseket az észérvekkel. Egy csapat pszichológus mostanában behatóan és a gyakorlatban is megvizsgálta, pontosan mit művel velünk ez a hormon és meglepő eredményekre jutottak. Nem az az igazi újdonság, hogy működésének megvannak a határai, hanem az, hogy ezek a határok egy-egy jól meghatározható csoport széleinél fekszenek. Magyarán: az oxitocin nem az egész emberiséget egységes bizalomban tartó őserő, hanem az egyes nemzetiségi (nagyon csúnya szóval: faji) alapon szerveződött közösségeket segít összetartani.