Radikális lomtalanítás
Mennyire ragaszkodsz a tárgyaidhoz? Képes vagy évekig megőrizni az emlékeidet egy-egy szál lepréselt virágban, egy kocsmából ellopott pohárban, egy összenyomott üdítős dobozban, vagy néhány, ma már semmitmondó levélben? Hányszor hallottad már, hogy ennyi kacattal lehetetlen együtt élni! A portörlés tökéletes kivitelezésének megnehezítéséről nem is beszélve! Próbáltad már valaha megbecsülni, hány személyes tárgyad van? Én ugyan nem vagyok krónikus tárgygyűjtő, sőt évente lelketlenül kiszanálom a régi tárgyakat, amelyek valaha talán fontosak voltak, de az évek megkoptatták a jelentőségüket. Mégis, ha abból indulok ki, hány tárgy sorakozik egyedül az íróasztalomon, akkor hamar összejönne a száz személyes holmi. Miért pont száz? Elmesélem. Van egy 38 éves amerikai fickó, Dave Bruno. San Diego kertvárosában él a feleségével és a három gyerekével. Dave-nek már régóta a bögyében volt, ahogy a körülötte élők kényszervásárlással töltik a szabadidejüket. Szerinte az amerikai emberek többségének egyszerűen nincs más programja, mint beülni az autóba, elkocsikázni a legközelebbi bevásárlóközpontig, ahonnan aztán minimum egy új kanapéval térnek haza csak azért, hogy vegyenek valamit. A vásárlás procedúrája egyenlő az unaloműzéssel. Ha ez nem lenne, akkor semmit nem tudnának kezdeni magukkal. Többször is elmondta, hogy nem szeretne sem Gandhi, sem Teréz anya lenni, csak szerette volna felhívni a figyelmet arra, hogy nemcsak felhalmozzuk, hanem idő előtt le is cseréljük a tárgyainkat. Ezért kitalált valamit.