Ül a vidéki középiskolai tanár, osztályfőnök, és kábé negyvenfős osztálya a csurgói vitán, azaz a diákszínjátszó fesztivál értékelésén, kiszaladt nekik egy ünnepi műsor, maguk sem tudják, hogyan, de „felkerültek az országosra”, és most ártatlanul, helyi diadalok után hallgatják a zsűri vállveregető, semmitmondó „ahhozképestjeit”, aztán a zsűrielnök kezd beszélni, hosszan, alaposan, konkrétan, és ne kerüljük ki: kíméletlenül. Az előadást ízekre szedi, és az osztályfőnök, miután lekászlódik a keresztről, és miután összekaparja magát, hogy megvigasztalja könnyes szemű diákjait, megállapítja: ennek a pasasnak igaza volt mindenben.