46679 km, Kanchanaburi
Ugyan rengeteg ellenállhatatlan ajánlat volt a piacon, mi mégis úgy gondoltuk, hogy az Erawan vízesés meglátogatását sokkal kevesebből is ki lehet hozni, mint amennyiért egy ilyen utat reklámoznak. Főleg, hogy a hirdetett kirándulások általában magukban foglaltak még ezeregy dolgot, ami minket annyira azért nem érdekelt, hogy pénzt adjunk érte. Az egyik ilyen dolog a Hellfire, vagyis Pokol tüze hágó meglátogatása volt. Ez egy elég kegyetlen szakasza volt a halálvasútnak, amit a japánok építettek, pontosabban építtettek a hadifoglyokkal. Ennek a vasútvonalnak a része a híd a Kwai folyón is. A filmet gondolom, nem kell bemutatni, a lényeg az, hogy a híd megépítése KISZ építőtábor volt a többi szakaszhoz képest, ahol gyakorlatilag puszta kézzel építettek hatalmas töltéseket, illetve vágták a sziklába a vasútvonal helyét. A gyilkos szakaszok legkegyetlenebbike volt ez a Hellfire hágó. Szép dolog meglátogatni, de egészen őszintén azon kívül, hogy rengetegen belehaltak az építésébe, nem túl látványos. Olyan ez, mint meglátogatni a Don kanyart, ott is csak egy folyó van ma már. Szóval kislattyogtunk a buszállomásra, ami nem volt közel. Menetközben megtekintettük, ahogy elsuhan a busz, ami nekünk is jó lett volna. Így aztán egészen sokat vártunk a következő indulására. Indulás után nem sokkal kiderült az is, hogy nem kellett volna annyit gyalogolnunk, simán felszállhattunk volna közelebb is. Végül legalább a nemzeti park bejáratáig elvitt, ahonnan nincs messze a vízesés. Egyébként a vízesés kifejezés nem teljesen pontos, mert a völgy hosszában hét vízesés van, pontosabban hét akkora vízesés, amit már számon tartanak, meg egy csomó kis zúgó. Mi gyakorlatilag egy menetben felloholtunk a legfelsőhöz, majd onnan ereszkedtünk szépen lefelé. A vízesések és zúgók a Szalajka patak Fátyol vízesésére emlékeztetnek, ugyanúgy kirakódnak az ásványi anyagok és medencéket képeznek. A legfelső vízesés is ilyen sziklákon folyik le, jó magasról. A völgy tetején viszont látszott, hogy régen ennél jóval nagyobb vízesés volt itt, csak azóta már talált magának egyszerűbb utat a víz. Most már csak a kirakódott, legalább negyven méter magas kúp emlékeztet arra, hogy hajdan ott ömlött lefelé a víz. G azonnal nekivetkőzött a fürdéshez. Természetesen felkészülve érkeztünk, fürdőruhával, törölközővel felszerelve. A sziklákon lecsorgó víz egy sekély medencét képezett itt, ami tele van halakkal. Nagy divat errefelé a „halmasszázs”, ami arról szól, hogy bedugják az emberek a lábukat egy medencébe, ami tele van apró halakkal, amik aztán lecsipkedik az elhalt bőrt. Nem tudom, hogy ez miért jó. Nyilván a medence tulajdonosának azért, mert a sok hülye fizet, na de a lábak tulajdonosainak? Csak azért mondom ezt, mert itt is ezek a halak voltak, csak már egy kicsit nagyobb példányok, amik egyből G lábára támadtak. Ennek meg a sekély, sziklás helynek köszönhetően nem is maradtunk sokáig, hanem néhány vízeséssel lejjebb másztunk. Itt egy szép kerek szikláról ömlött lefelé a víz egy nagy medencébe. Persze halak itt is voltak, készen a lábrágásra. Roppant kellemetlen élmény, ahogy rárontanak az ember lábujjaira, különösen mikor a lábhoz tartozó egyén azon küzd, hogy el ne csússzon, vagy ne lépjen valami hegyes kőre. Amit művelnek, az nem fáj, csak kicsit csikis. Mivel azonban nagyobb halak, mindig ott motoszkál az emberben, hogy ezek csak az első bátortalan csipkelődések, mi van, ha megjön az étvágyuk. Az egyetlen megoldás, ha az ember beleveti magát a vízbe, és nem áll meg. Utóbbi elég nehéz, mert a vízesés alatt jól esik a víz dögönyözése. G még egy pár percig kint tipródott, átkozva a halakat, de végül csak becsobbant ő is. A víz hideg volt ugyan, de egyáltalán nem annyira, mint egy mérsékelt övi országban. Úsztunk pár kört, aztán kiültünk a medence szélére, ahonnan a víz egy medencével lejjebb zubogott. Kényelmesen le lehetett mászni a természetes jacuzziba, ahova lezúdult a víz, és nézni, ahogy a pár szinttel lejjebb egy monitorgyík, - olyan, amit Bangkok egyik csatornájában is láttunk – úszik éppen. Ha hirtelen szembeúszna velem egy ilyen méteres gyík, biztos nyelnék pár korty vizet. Mikor fázni kezdtünk, összeszedtük a cuccainkat, és megint lejjebb mentünk néhány vízeséssel. Itt a víz két, nagyjából félgömb alakú sziklán folyt le szép egyenletes rétegben, kicsit úgy, mint a Blahán a gombákról. Azon kívül, hogy alattuk egy szép kis tó alakult ki, aminek a mélysége is jó volt az úszáshoz, kényelmesen fel lehetett mászni a tetejükre, és lecsúszni. Nem hittem volna, hogy csúszda is van a természetben. Mármint hogy olyan, amin tényleg le lehet csúszni, anélkül, hogy cafatokra szaggatná az ember seggét. Remek volt! Kis csúszdázás után aztán újra szedelőzködtünk, hogy még kényelmesen elérjük az utolsó buszt Kanchanaburiba. Az út