51407 km, Nyaung U

2010. február 9. 11:36, tinylittlebigthing

A reggelinél találkoztunk Cevannal, majd levonultunk közölni a kocsisunkkal, hogy hárman leszünk kettő helyett. Persze egyből megemelte az árat, de sokat nem számított. Szerencsére nagyobb lova volt, mint az átlagos lovak errefelé, így megbirkózott a nagyobb tömeg elvonszolásával is. Ez a ló sem volt éppen egy szimpatikus jószág. Állandóan a fogait mutogatta, néha rúgott, és felszálláskor hajlamos volt össze-vissza rángatni a kordét. Már mikor megérkeztünk Nyaung Uba, megszivatott ezzel, pont akkor lépett egyet hátra, mikor én felszálltam volna, ami azt eredményezte, hogy fellépés helyett egy oltárit rúgtam a talicska hátuljába a térdemmel. Ez mondjuk csak fájdalmas volt, de ha olyan kedve van, szerintem simán áthúzza az egész szakramentumot a drága utason. Az az igazság, hogy még nem találkoztam olyan lóval, amelyikre azt mondtam volna, hogy én is szeretnék egy ilyen lovat. Kicsit el vannak szállva maguktól, lehet, hogy rájuk férne egy olyan kezelés, amilyet az elefántok kapnak befogás után. (Az elefánt egy meglehetősen intelligens jószág, úgyhogy nem egyszerű meggyőzni arról, hogy mostantól hallgasson arra a pöttöm húscsomóra ott a nyakában, és ne bassza földhöz az első adandó alkalommal. Az eljárás egyébként egyszerű és brutális. Lánccal kikötik az állatot egy fához, nem adnak neki enni vagy két hétig, viszont folyamatosan ijesztgetik fáklyákkal. KGB módszer.) Bagan szép nagy területen fekszik és ki is tölti azt. Előzetesen elég nehéz eldönteni, hogy mit is szeretne megnézni az ember, de tulajdonképpen nem is kell. Rábíztuk magunkat a kocsisra, első nap vigyen csak a szokásos helyekre. Persze az összes kocsis tudja, hogy hova kell vinni az embereket. Lehet azt is csinálni, hogy könyv alapján írt listával végiglátogatni a legérdekesebbnek tűnő templomokat, de szinte biztos, hogy ugyanaz lesz az eredmény. Szóval mindenki, aki Baganba megy, egyszer úgyis végiglátogatja ezeket a helyeket. Ennek meg is van az eredménye, minden templomnál ott állnak az árusok a sok kramanccal és próbálják rávenni az embert, hogy vegyen valamit. Látszik, hogy ide jár a legtöbb külföldi, az árusok igen elpofátlanodtak. Az rendben van, hogy el akarnak adni valamit, mert ebből élnek, de ha nem veszek semmit, akkor ne dörmögjenek félhangosan a bajszuk alatt semmit, mert ha a szavakat nem is, a jelentést értem. A helyzet persze közel sem olyan, mint mondjuk Egyiptomban, ahol lélegezni nem lehet a bazárosok miatt, csak Myanmar egyéb részeihez képest furcsa. Szerencsére csak a leglátogatottabb helyeket szállták meg. Többre nem is lennének képesek, mert több ezer különböző templom és szentély van elszórva többé-kevésbé egyenletesen. A környék elég száraz, Dél-kelet Ázsiában ez a legszárazabb rész, jobban hasonlít valami afrikai szavannára, mint a szomszédos dzsungelekre. Az ilyenkor már learatott, száraz rizstáblák között ernyőszerűen szétterülő koronájú fák állnak, meg néhány pálma nyújtózkodik, ezek között állnak a téglából épített templomok, amik egy dologban megegyeznek: szép hegyes tornyaik vannak. Ezek a tornyok uralják az egész tájat. A távoliak belevesznek a poros levegőbe, azt az érzetet keltve, hogy a soruk a végtelenségig folytatódik. Valójában azért a végtelenségig nem, de irgalmatlan sok van belőlük. Az ember csak nézi, és azt gondolja, hogy ez sokkal, de sokkal több, mint amire számított. A legnagyobbak katedrális méretűek, a legkisebbek alig magasabbak a fáknál. Mivel ma a népszerűek voltak soron nálunk is, csupa hatalmasat néztünk végig. Belülről a legtöbb nagyon hasonló. A nagyokban általában négy terem van a négy oldalon, mindegyikben egy-egy termetes Buddha szobor. A termeket a mögöttük négyzet alakban körbefutó folyosó köti össze. Természetesen a termek mindegyikének van bejárata az udvarról is. Ma már szinte egyikre sem lehet felmászni, pedig mindegyikre vezet lépcső, vagy belül, vagy kívül. Az indok az állagmegóvás, valójában szerintem inkább az lehet a gond, hogy a sok hülye turista lepotyog, aztán el kell számolni velük. Ahova csak kevesen mennek, ott még most is nyitva vannak a feljárók, és érdemes is felmenni, mert igazán csak onnan látható be a táj. A templomok látványa is a szomszédos templom tetejéről az igazi. Közvetlenül a tövükben állva semmit nem lehet látni. Eredetileg természetesen nem ilyen snassz téglafalak voltak, hanem vakolat borított mindent, abból is az a fajta, ami rendesen ki van dekorálva. Helyenként még lehet látni, hogy milyen volt, bár festék végképp sehol nem maradt, legalábbis a külső felületeken. A szentélyben még van rengeteg freskó, csak lámpa kell hozzá, mert világítás nincs, eltekintve a színes izzóktól a Buddha szobrok előtt. Az egésznapos kocsikázás annyira azért nem volt pihentető, különösen, hogy az utak állapota messze van a kiválótól, még ott is, ahol van rajtuk aszfalt, ahol meg nincs, ott poros is. Szóval jól esett a végén felmászni egy templom tetejére, és várni a naplementét kivont fényképezővel. Nem voltunk ezzel egyedül. Könyvünk javasolja, hogy mindenki keressen magának egy helyet, mert a legnépszerűbb naplemente néző helyeken esténként nagyon sokan összejönnek. Hát, azért valahogy sikerült megosztanunk a látványt azzal a tíz-tizenöt másik utazóval, aki még ott volt. A napfelkelte Angkor Watnál kicsit durvább volt, ott összejött több száz turista. Az út

Tovább a teljes cikkre...

Keresés