Oldal.Info
52064 km, Nyaungshwe
Reggel örömmel tapasztaltuk, hogy a mosodában élt vasaltak a nadrágjainkba, még a térdben lezipzározhatóba is. Nem lehetett egyszerű! Fél kilencre beszéltük meg a csónakosunkkal a találkát, de természetesen mikor reggelizni mentünk nyolc felé, már ott strázsált a kapuban. Gondolom, elég erős a konkurenciaharc, könnyen előfordulhat, hogy lenyúlják a kuncsaftot, akit tulajdonképpen nem nagyon érdekel a csónakos kiléte. Meg aztán mindkét oldalról meg vagyunk áldva azzal a problémával, hogy a másik kontinens szülötteit tökegyformának látjuk, bár itt kevésbé érzem ezt. A hajón most is dermesztő hideg volt, de talán nem annyira gyilkos, mint az előző nap. A tóra kiérve azonnal jobbra fordultunk, a tofukészítők faluja felé. A programot egyébként nagyjából emberünkre hagytuk, úgyis jobban ismeri a környéket. A víz tökéletesen sima volt, szépen tükrözte a hegyeket meg az apró kis ladikokban álldogáló halászokat. A víz nem túl mély, erről árulkodik, hogy a halászok nagy része tapogatóhálóval vadászik. A nagy, kúp alakú, hálóval borított vázat lenyomják a fenékig, aztán bambuszrúddal jól megszurkálják. Nem tudom, hogy mi történik, ha van benne hal, de nekem nem tűnt úgy, hogy ezzel a módszerrel meg lehetne találni a halat a csapdában, ami az aljánál legalább egy méter átmérőjű. De nyilván lehet így halat fogni, mert a helyi gazdaság nem teszi lehetővé, hogy hobbiból ilyesmivel szórakozzanak. Mások kerítőhálóval dolgoznak, amit két csónak között húznak ki, és bambuszrudakkal ütlegelve a vizet terelik bele a halakat. A csónakok, amit a halászok használnak természetesen nem olyanok, mint amivel mi is utaztunk, vagy amivel árut szoktak szállítani. Kicsi, lapos teknők, a két végükön szögletes hellyel, ami akkora, hogy le lehet rajta guggolni. Általában itt ülve eveznek, de gyakran állva, ráadásul lábbal. Az evezőt a sarkuk mögé fogják, felül meg kézzel tartják. Így egész testtel tudnak evezni és az egyik kezük szabad marad, amivel tudják a hálót tartani. Az egész evezés leginkább arra hasonlít, mint mikor Deák Bill Gyula végigmegy a színpadon. A másik népszerű tevékenység, amit ezekből a csónakokból folytatnak, az a hínárgyűjtés. Ugyanis ez az egyik alapanyaga az úszó kerteknek. Az úszó kertek ugyanis tényleg úsznak, nem úgy, mint a babiloni függőkertek, amik gyermekkorom nagy csalódását okozták, mikor kiderült, hogy inkább alátámasztva voltak, mint felfüggesztve. Egy hosszú csatorna végén aztán elértük a partot, ahol a falu állt. Elsőként az egyik tofuműhelybe mentünk. A gyártási technológiát itt is leginkább magunknak kellett megfejteni, és mivel maradtak lyukak az eljárás megértésében, meg amúgy sem vagyunk oda a tofuért, tofut sem fogunk otthon csinálni. A szokásos szójabab helyett itt sárgaborsót használnak alapanyagnak, így a végeredmény szerintem jobb. A borsót egy súlyos sérülések jóslatát magában hordozó szerkezettel darálják péppé. Igazából nem is a daráló az, ami hátborzongató, hanem az, hogy a darálék finomságát egy olyan csavarral kell beállítani, ami a szíjtárcsa mellett van pár centire. Az egész szerkezetet egy benzinmotor hajtja meg ékszíjjal, ahogy a hűtővizet biztosító vízpumpát is, ami egyébként a technológia vízszükségletét is kielégíti. Természetesen védőburkolat nincs és nem is volt soha. Mindent drótok vagy görbe szögek rögzítenek. A rendszert egy fiatal lány kezelte és felügyelte. A sárgaborsópépet egy felakasztott vászonkendőbe öntötte, majd egy adag vízzel elkezdte kevergetni. Ami kifolyt, abból lesz a tofu. Hogy hogy, az rejtély egyelőre. Még vagy hatszor átmosta a masszát. Azt hiszem, a későbbi adagokból lesz az olcsóbbik tofu, de a végén fennmaradó masszát is használják valamire. Aztán láttunk még tálcán szikkadó, valamint bambuszfonaton száradó tofut is, amit később olajban megsütnek. Ha már a faluban voltunk, megnéztünk még néhány üzemet, ha lehet így nevezni a kunyhókat. Egyikben rizsből készült – ami ehető, az kilencven százalékban rizsből van – száraz ropogós lepényeket csináltak. A szétfőzött rizst vászonra kenték, ahol a gőz fölött szépen összeállt, így palacsintaként leemelve át lehetett rakni egy bambuszrácsra száradni. A piacon láttunk is valami hasonlót. Benéztünk egy cukorkakészítő kunyhóba is. Az árnyékban ültek a háromfős csapatok, és serényen gyártották az édességet. Az egyikük a cukormasszából fél centi vastagságú szálat húzott, amit másik egy ollóval öt centis darabokra vágott, végül a harmadik kis csomóba hajtogatta. Ezzel el is készült a cukorka. A cukormasszát bent a kunyhóban főzte egy srác, olyan cukortáblákból, amilyet a piacon vettünk. Következő állomásunk a Nga Hpe kolostor volt, sokkal ismertebb becenevén az Ugró Macska kolostor. Ez nem a név fordítása, hanem utalás arra, hogy láthatóan unatkozó szerzetesek betanítottak néhány macskát, hogy jutalomfalatokért cserébe karikákon ugráljanak át. Igazából ma már nem a szerzetesek ugráltatják a macskákat, hanem egy segítőjük, aki jelen esetben egy nő volt. Az egész nem egy nagy szám, de meg kell, hogy mondjam, nagyon röhejes, ahogy a macskák ugrálnak. Mellesleg a kolostor is szép, elég jelentős Buddha-gyűjteménnyel rendelkezik a Buddhista világ minden tájáról. Ennek ellenére valószínűleg csak az idétlen macskákra fogunk emlékezni, akik lelkesen ugrálnak. Egyébként a legkövérebb volt a legaktívabb. Kicsit ellentmondásos, hogy pont az ugrálástól hízott el. Innen az úszó kerteken keresztül haladtunk tovább. Tulajdonképpen minden falu mellett vannak ilyen kertek. Nagyjából úgy néznek ki, mint bármelyik kert, szép ágyásokkal, azzal az apró különbséggel, hogy az ágyások között csak csónakkal lehet közlekedni, mert köztük víz van. Sőt alattuk is. Az úszó szigeteket a közepükön átszúrt bambuszrudak tartják a helyükön, bár néha így is kicsit meghullámosodnak a sorok. A bambuszrudak mentén tudnak fel-le is mozogni, így nem okoz gondot, mikor az esős évszak idején a vízszint emelkedik vagy két métert. A hínárból készített úszó szigetek egyébként elbírnak egy embert, de én nem szívesen mászkálnék rajtuk. Hogy lehessen rájuk ültetni valamit, iszapot tesznek a hínár tetejére. Gondolom, krumplit nem lehet így termelni. A kerteket egyébként mindig egy hasonló módon kialakított úszószigetsáv veszi körül, ami elnyeli a hullámokat, úgyhogy a víz bent mindig tükörsima. Következő állomásunk a nap egyik fontos pontja volt, egy étterem. A tegnapival ellentétben ez egy kicsi, cölöpökön álló, eléggé ingatag faház volt, viszont az étel finom volt és olcsó. Ebéd után egy kis ladikkal átvittek a csatorna túloldalán lévő hídhoz, ami a partra vezet, innen gyalog mentünk a közeli dombtetőn álló kolostorhoz. A domb közelinek és alacsonynak tűnt, de azért elég sokat kellett mászni, valamint az idő is melegebb volt, mint kint a tavon. Tulajdonképpen a kolostor nem volt túl érdekes, a kilátás elég jó volt a tóra, csak kicsit párás volt az idő, ennek ellenére nem bántuk meg, hogy felmásztunk. Lefelé jövet aztán benéztünk egy cukorgyárba is. Nem tudom, hogy hány országban lehet azt megcsinálni, hogy az ember csak úgy besétál valahova és nézelődik, de itt nem vették rossznéven. A cukornádat nagy hengerek közt kipréselik, majd a levét addig főzik, kevergetik, míg be nem sűrűsödik. A tüzelőanyag egyébként maga a kipréselt cukornád, ami füstöl, mint a veszedelem, úgyhogy jó messziről lehet látni, hogy hol gyártanak cukrot. Az egyszerű tűzhelyeken nyílt üstben kevergetik a masszát, aztán sűrű szövésű bambusztálcákra öntik. Ahogy hűl, bekarcolják, hogy könnyebb legyen a végén táblákra törni, majd a kész táblákat bambuszkosarakba csomagolják. Ezután a termék mehet a piacra, vagy a cukorkagyártókhoz. Ezzel be is fejeztük a napi túránkat, ami ugyan rövidebb volt, mint az előző napi, de pont elég. Az út