57819 km, Palolem
Goa állam kicsi. Annyira kicsi, hogy alig lehet felfedezni a térképen, hogy az egy külön állam, nemcsak egy város. Érdekes módon a kicsi államok, tartományok, országok is megoldják, hogy nagynak látsszanak. Például Máltára is igaz ez, ami tényleg csak akkora, hogy egyik tengerpartról átköpök a másikra. Szóval legyen bármekkora is, az utazás az egyik végéből a másikba egy nap kell, hogy legyen. Nem 24 óra, de rá kell, hogy menjen egy nap. Mi a közepétől indultunk a déli széle felé, hogy legyűrjük a nagyjából hetven kilométeres távot. Ehhez kétszer kellett átszállni. Nem is tudom, hogy az elmúlt kilenc hónapban volt-e arra példa, hogy egy napon belül kétszer átszálltunk. Először Margaoig jutottunk el, ahol egy másik buszra tuszkoltak fel, az elvitt Cuncolimba, ahol várni kellett vagy egy órát, amíg befutott a busz, ami tovább ment Palolemba. Ezen a buszon ült az a két csaj, akikkel együtt indultunk Panajiból. Tulajdonképpen, ha nem erősködnek Margaoban, hogy menjünk azzal, a busszal, akkor csak egyszer kellett volna átszállni, és valószínűleg kevesebbe is került volna. No mindegy! A táj szép volt egyébként, sok frissen zöldellő rizsföld a háttérben pálmafákkal. Az út utolsó szakaszán aztán G felhívta a figyelmemet arra, hogy eltűntek a pálmafák, és ezzel nincs megelégedve. Végül az út visszakanyargott a tengerpartra, a pálmafák is újra előkerültek. Gondolom, mindenki számára egyértelmű, hogy a tengerpart akkor jó, ha van hozzá pálmafa. Pálmafa egyszerűen kell, ezt megtanulja mindenki, kora gyermekkorában, mikor először bámulja meg a szomszéd panellakásban a homokos tengerpartot ábrázoló tapétát. Nos, Palolemben van pálmafa dögivel, bár kicsit el vannak zárva a világtól és a tengerparttól egy összefüggő étterem- és bazársorral. Kivettük a legolcsóbb szállást, ami egy viskó ugyan, de jár hozzá fürdőszoba, már ha szabad annak neveznem. Előnyei között szerepel a moszkitóháló, és a tengertől mért távolsága, ami apály idején sem haladja meg a száz métert. Most is hallom a hullámokat, meg a ventillátort a plafonon. Szerencsére „goa party” nincs, pontosabban északon van, ahol nem kevés elhasznált hippi van még szétdobálva a tengerparton. Sokat nem bonyolítottuk az életünket, egy törölközővel a vállunkon legyalogoltuk a kimerítő néhány métert a homokban, és letelepedtünk. A fürdést nem vittük ugyan túlzásba, de kellemesen elolvasgattunk a napon. A turistákon kívül sok még a szarongárus meg a pedikűrös, akik mindenáron ki akarják csinosítani az embert, valamint ékszereket is tukmálnak, de szerencsére nem túl nyomulósan. Azt hiszem, megtanulták már, hogy felesleges a szájtépés. Rajtuk kívül vannak még kutyák, amik néha kiszúrnak valami ugatnivalót és akkor mindenhonnan rohan a többi is becsatlakozni. Mindegyik bolhás természetesen, ami nem akadályozza meg a turisták egy részét abban, hogy simogassák őket. Megértem, hogy vannak, akik bolondulnak a kutyákért, de azért ez nem kellene, hogy befolyásolja a szellemi képességeiket. Este aztán megkaptuk a pizzánkat is, normális áron, ráadásul nem is volt rossz, főleg miután felfedeztük, hogy melyik sótartóból jön só. Az egyik szerintem liszttel volt tele, aminek nem sok értelme van. Az út