"A tánc harmónia önmagammal" - Villáminterjú Jantner Emesével
A PSIX Project és a Szkéné Színház november 6-án mutatja be új, összművészeti előadását, amelynek címe: 11 - fabula fatalis. Jantner Emesét, a Frenák Pál Társulatnak tagját, a 11 című előadás egyik táncos-koreográfusát kérdeztük. Nézőként is eléggé megviseli az embert a téma, amit tárgyal az előadásotok. Tudathasadás, végtelen magány. Hogyan kerülsz állapotba? Jantner Emese: A Frenák Pál Társulatnak tagjaként azt tanultam meg, hogy mindenféleképpen egy állapotból kell kiindulni, tehát fel kell készülni arra, amiről szólni kívánok. A Pali előtt nem dolgoztam együtt itt Magyarországon olyasvalakivel, aki ne azt kérte volna, hogy tanuljam meg a fix koreográfiát zenére, szárazon, tisztán, leszámolva. Pedig nagyon fontos, hogy zsigerből, belülről induljon a tánc, meg kell találni azt az állapotot, amiből megszülethet a mozgásvilág vagy az éppen oda illő gesztus. Még nem készítettél saját koreográfiát, de a 11 című előadást Feicht Zoltánnal együtt hoztátok létre. Miért pont most került erre sor? Jantner Emese: Soha nem volt ambícióim, hogy koreografáljak, hiszen tanítani és táncolni szeretek. Most kezdem megérezni az alkotói munka ízét, megtapasztalni, hogy ez milyen jó. Filep Ákos ötlete volt, hogy vágjak bele (a Gödör Klub vezetője – szerk.), ő kezdett el noszogatni. Én azt gondoltam, hogy nekem elég a stúdió (Spicc Stúdió), és különben se lennék képes pusztán saját kútfőből dolgozni. De aztán Zoli is elkezdett biztatni, majd a férjemmel, Molnár Péterrel, aki végül a produkció rendezője lett, meggyőztek. Azt szerettem volna, hogy ha már létrehozunk egy darabot, akkor az legyen megkülönböztethető egy "sima" kortárstánc előadástól, ezért minél több kortárs művészeti ágat megpróbáltunk integrálni a produkcióba. Hallottam az ANEZ-t a Gödörben énekelni és zenélni, és leesett az állam. Elképesztő tehetséges zenészek és mellette bolondok – jó értelembe véve. Felkértük őket, hogy csatlakozzanak hozzánk, így a 11 zenéje nem montázs lesz. Tehát szép lassan összekovácsolódott egy kreatív csapat, és ez hatalmas öröm volt számomra. Inspiráló ebben a közegben dolgozni. Zoli például más gyökerekből táplálkozik, mint táncos, tudok tőle olyan technikákat tanulni, amelyek számomra korábban ismeretlenek voltak, én pedig biztonsággal mozgok, zsigerből indítok, akkor is, ha álmomból keltesz fel. Kiegészítjük egymást. Milyen megfontolások szerint választottatok témát? Jantner Emese: Elgondolkodtatott minket, hogy ha szétnézünk az utcán, mennyi sérült és frusztrált embert látunk. Azt is látjuk, hogy például mennyi nő van egyedül a világban. A magány, a fájdalom minden ember sajátja, ezért örök témául szolgál. Bármilyen korban elérhet minket az a skizoid állapot, amit a hiányérzettel való hosszan tartó küzdelem előidéz. Erről szerettünk volna beszélni. Biztosan lesz, akinek tetszik az előadásunk, és lesz, akinek nem tetszik. Nekem az a legfontosabb, hogy a nézők eljussanak egy olyan állapotba, amelyben közel engedik magukhoz azokat az érzéseket, amelyeknek a megfogalmazására törekszünk. Ezt megkönnyítheti, hogy egy lineáris, követhető történetet építettünk fel. Hogy látod, van itthon kultúrája a kortárs tánc nézésnek? Jantner Emese: Azt hiszem kultúráról még nem beszélhetünk, hiszen maga a kortárs tánc is gyerekcipőben jár Magyarországon, Európához képest. A legnagyobb baj viszont az, hogy mindenki csak a saját munkájára figyel, nem vagyunk nyitottak vagy kíváncsiak egymásra, nem nézünk utána, hogy mi történik egy másik társulattal, egy másik színházban. Nincs átjárás az egyes csapatok között, és ebből kifolyólag van némi széthúzás. Külföldön is keveset járunk, pedig itt van mellettünk Bécs, ahol minden évben megtartják a rangos Impulse Dance Fesztivált, amiért összetehetné az ember a két kezét. De az országhatáron kívül sem nyitjuk ki a szemünket, mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti. A tánc iránti lelkesedésed mégis megmaradt... ? Jantner Emese: Igen, de ennek az az oka, hogy nehezen tudom magamat más formában kifejezni. Próbáltam leírni, elmondani, a gondolataimat, az érzéseimet, de nem tudok úgy bánni a szavakkal, mint a mozdulataimmal. A testem ismerete teremt bennem harmóniát. A tánc harmónia önmagammal. A nagymamám is táncosnő volt. Az édesanyám mesélte, hogy amikor nyolc hónapos voltam, ritmusra ráztam a kulcscsomót a kiságyban és állandóan pörögnöm, mozognom kellett, ezért is irattak be mindenféle tánc tanfolyamra. Nem bírtam nyugton maradni. Nagymamámnak mondtam, hogy szeretnék táncelőadást látni, ezért elvittek az operába a Diótörőre. Hét vagy nyolc éves voltam akkor. Így lett szerelem a tánc... A 11 című előadásból november 6-án, 19 órakor tart bemutatót a Szkéné Színház. A darabot november 7-én 19 órakor is láthatják. Szerző: Bodor Panna Szerk: Színház.hu