"Laza lélekkel kell a színpadra lépni" - Interjú Pelsőczy Rékával
A Katona József Színház színésznőjét Gyárfás Dorka kérdezte színészetről, rendezésről és arról, hogy mit vár el a színháztól. A Katona blog interjúja: Szembetűnő, milyen játékos színésszé váltál az utóbbi időben. Lazán és felszabadultan játszol - nem az árad belőled, hogy ebbe bele kell dögleni. Hosszú utat kellett megtennem idáig, pedig azt gondolom, azok valók igazán színésznek, akiknek ez kapásból megy, akik egyszerűen élvezik a színpadi létezést. Arra jöttem rá, hogy bár a színészethez fontos az érzékenység, nem szabad túlérzékenynek lenni. Én sokáig túlérzékeny voltam. De amióta rendezek is, már nem akarok mindenáron színész lenni, és ez felszabadító hatással van rám. Nem akarok már mindenáron játszani, és nem bánom, ha nincs minden este előadásom. És volt egy igazán felszabadító élményem. Egy másik színházban játszottam egy darabban, ahol a próbafolyamat alatt nem jöttem ki jól a rendezővel. Emiatt egy rossz érzés rögzült bennem, és utáltam játszani a darabot. Már reggel, amikor felkeltem, és tudtam, hogy este majd be kell mennem játszani, úgy éreztem, hogy én ezt nem akarom. Aztán egy napon, amikor így ébredtem, úgy döntöttem, hogy hiába nehéz a szerep, ma nem foglalkozom vele, nem hangolódom rá lélekben. És ettől olyan csodálatos dolgok történtek velem a színpadon, mint soha azelőtt. Rájöttem: laza lélekkel kell a színpadra lépni. Lehet, hogy másnak az a jó, ha egész nap trenírozza magát, de nekem kell ez a szabadság. Én olyan közegben működöm jól, ahol látom az emberek arcát, és ők is látnak engem. Ahol nem látom, ki mit gondol, ott félek. Fotó: Trokán Nóra De gondolom, ha te azzal a hozzállással lépsz be egy új közegbe, hogy őszinte és nyitott vagy, akkor ezt is kapod vissza. Néha azért lassabban, mint szeretném. Tudok túl sok, vagy túl közvetlen lenni, amitől a zárkózottabb emberek megrettennek. A főiskolára is úgy érkeztem, hogy volt egy elképzelésem arról, milyen viszonyt szeretnék kialakítani az osztállyal. (Pelsőczy Réka a 2011-ben indult színészosztály egyik vezetője a Színház- és Filmművészeti Egyetemen - a szerk.) És csak most sikerült elérnem, két és fél év után. Pedig én már rögtön ezt szerettem volna! A türelmetlenség egy visszatérő probléma az életemben. Meg kell tanulnom, hogy mindennek megvan a maga ideje. Én mindent rögtön akarok. Az nem merül fel benned néha, hogy a kőszínház Magyarországon kissé mintha le lenne maradva a kortól? Hogy nem tud reagálni arra az információdömpingre és vizuális kultúrára, ami ránk zúdul, a tempóra, amiben élünk, és a megváltozott tartalomfogyasztási szokásainkra? Ritkán éli meg az ember, hogy konkrétan róla, és az ő világáról szól egy előadás. Maximálisan egyetértek, ezt már én is nagyon régóta érzem. Amikor rendezőként hozok létre egy előadást, az a mániám, hogy olyan témát vessünk fel, amiről a néző rögtön érzi, hogy róla szól. De az Illaberek is ilyen, amiben színészként veszek részt. Lehet persze kritizálni az előadást, hogy nem tökéletes, és hogy ugyanebből a témából valami egészen mást is ki lehetne hozni. De a lényeg, hogy a néző tud hozzá kapcsolódni. Állandó vesszőparipám, hogy olyan előadásokat kell létrehozni, amelyek kapcsán a nézőkben fel sem merülhet a kérdés, hogy ezt tulajdonképpen miért is nézik. Hogy van-e egyáltalán közük ehhez. Amikor például a Rükvercet játsszuk a Kamrában, mindig érezhető, hogy pontosan értik, miről van szó. A Szeret…lek is ilyen volt. Nem is biztos, hogy az a jó, ha egy este egy történetet mesélünk el. Lehet, hogy nem is kell mindent kifejteni, elég csak felvetni. Amióta tanítok a főiskolán, már az is felmerült bennem, hogy egy mai színésznek már egészen másfajta tulajdonságokra és képességekre van szüksége. Ezt hogy érted? Ha Fekete Ernőt nézem, mindig az jut eszembe, hogy ő egy "nagy színész"-típus. A tartása, a beszédmodora, a stílusa mind egy klasszikus férfiszínészre vall. Ezzel szemben például Keresztes Tomi egy tipikusan mai színész: sokoldalú, mindenre nyitott. Amikor próbál, bármilyen instrukciónak eleget tesz, nem fél attól, hogy nevetségessé válik. Vannak korlátai, de van benne egy nagy szabadság is. És magadat hová sorolod? Gyakran mondják nekem, hogy szabálytalan alkat vagyok, ezért inkább mai. És egyre jobban érzem a hiányát annak, hogy nincsenek olyan darabok, amikben magamról tudnék beszélni, amik az én problémáimat fogalmaznák meg. A klasszikus színdarabokban a nagy női szerepeket még akkor írták, amikor a nők egészen más életet éltek, mint mi most. Persze vannak örök problémák, de én úgy érzem, nem illek bele ezekbe a régi színművekbe. És tényleg nincsenek olyan kortárs darabok, amikben egy mai harmincas-negyvenes nő problémái megjelennének? Ezzel már haragítottam magamra kortárs dramaírókat, de szerintem nagyon sematikusan jelenítik meg az embereket. Szinte csak véglények, drogosok és kurvák jelennek meg náluk, mindig a társadalom peremére szorult rétegről van szó. Ha lenne időm, szívesen gondolkodnék egy mai történeten, de valószínűleg hamarabb jutna eszembe néhány színész, akinek még nagyobb örömmel írnék jó szerepeket. Most éppen nem is vagyok kiéhezve színészileg, de arra azért vágyom, hogy egyszer filmen eljátszhassak egy normális nőt. Európa más országaiban sorra készülnek ilyen filmek és sorozatok… Igen, például azokat nagyon bírom, amikben Paprika Steen játszik. Nagyon bírom azt is, ahogy kinéz. Hogy úgy néz ki, mint egy ember. A skandináv vagy a német filmekben mindenki úgy néz ki, mint egy ember. Senkinek nincs tökéletes teste, és minden arc egy karakter. Nálunk még mindig elsősorban a klasszikus hősöket keresik. Sajnos igen, régi hagyomány, hogy folyton le vagyunk maradva. Az a baj, hogy abban az életszakaszban, amiben most vagyok, nincs időm ezzel foglalkozni. Reggel felkelek, este tízkor hazaesem, ráadásul csupa jó dolgot csinálok közben. De arra már nem jut időm, hogy változtassak a dolgokon. Így megy el az élet... Közben pedig az nem lehet, hogy ennyire el vagyunk maradva. Ezzel kezdeni kellene valamit. Azért a rendezéseiden keresztül kifejezésre tudod juttatni a szemléletedet. Nem gondolom magam klasszikus értelemben vett rendezőnek, inkább egy jó nézőnek. Egy olyan nézőnek, aki minden műfajt szeret, ha az jól van megcsinálva. És mindig reménykedem abban, hogy nem csal az ösztönöm, és amit jónak tartok, vagy ami tetszik, az tetszik majd a közönségnek is. Amikor például az Én egy szemüveges kisfiú vagyok című előadást rendeztem, azt kértem a színészektől, hogy ne játsszák el feltétlenül a szöveget. Elég, ha csak ott ülnek a színpadon - az már önmagában is csodálatos. Nem kell mindig csinálni valamit. Egyébként amikor rendezek, mindig azt érzem, hogy csak a jó színészekkel tudok együtt dolgozni. A nem jókkal nem tudok mit kezdeni. Kit nevezel jó színésznek? Aki önmagában egy személyiség, és tud önállóan gondolkodni. Nem jónak azt a színészt nevezem, aki nem tud szabadon mozogni a színpadon. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy az illető tehetségtelen, csak azt, hogy épp tehetségtelen állapotban van. Én is voltam így. Volt, hogy nem tudtam otthon érezni magam a színpadi térben. Csakhogy a színészek szocializációja – de az átlagembereké is – nem arról szólt eddig, hogy merjenek szabadok lenni, önállóan gondolkodni, és bátran kísérletezni. Inkább különféle elvárásoknak kellett megfelelni. Ebben nem vagyok olyan biztos, különösen most, hogy a másik oldalon ülök a Színművészetin. Pontosan tudom, miről beszélsz, de ma már azon gondolkodom, vajon a tanárok voltak-e, akik nem voltak kíváncsiak ránk, vagy inkább mi voltunk annyira bezárva, hogy nem tudtuk megmutatni magunkat. Mert most már azt is látom, hogy nagyon nehéz valakinek segíteni. Pedig nekem ez volt a fő ambícióm, amikor Gálffi László felkért a tanításra. Szerettem volna, ha az én diákjaimnak nem kell azt átélniük, amit én átéltem. De most azt látom, hogy akiknek a leginkább kellene segíteni, azoknak nem tudok, mert annyira magukba vannak zárkózva. És ahogy az idők során én is rájöttem, hogy nekem kell változnom, valószínűleg ők is csak magukon tudnak majd segíteni. Én nem tudom a félelmeiket elűzni, hiába látom őket magamhoz hasonlónak, és hiába gondolom, hogy tőlem nem kell félniük. Az utóbbi időben az egyik legizgalmasabb alakításod Az iglic címszerepe volt. Ez hogy talált rád? Ez az előadás több szempontból is nagy öröm volt nekem. Tengely Gábor még öt évvel ezelőtt keresett meg vele, amikor megpályázott egy vidéki bábszínházat. Megkérdezte, beleírhat-e a pályázatába, mint rendezőt, akivel szívesen dolgozna. Én akkoriban éppen egy olyan időszakban voltam, amikor úgy éreztem, szükségem lenne a külső megerősítésre. Bár évek óta rendeztem, és jártam a saját utamat, mégis úgy tűnt, hogy nem tudok betörni a fősodorba, mindig kívül rekedek. Felmerült bennem, hogy nem kell mindenáron színházat csinálni, úgyis annyi produkció van. Ha nekem kell azért küszködnöm, hogy jöjjenek be a nézők az előadásomra, akkor nem biztos, hogy csinálnom kell. Hiszen nélkülük nem ér az egész semmit. Ez egy üzlet: én adok valamit, ők igényt tartanak rá. Ha nincs rá igény, akkor mi értelme az önkifejezésnek? Tengely érdeklődése azt jelentette, hogy mégis van rá igény. És akkor mondta azt is, hogy szeretné az Az iglicet velem megrendezni. Pelsőczy Réka Az iglic c. előadásban. A kép forrása: Index Hogy boldogultál ezzel a szöveggel, aminek saját logikája van, és első hallásra nem is igen értelmezhető? Először én sem értettem, de Tengely segített megfejteni. Egyébként még most is foglalkozom vele. A múlt hónapban például találtam az eredeti szövegben egy részt, ami nem szerepelt az előadásban. Visszaraktam a monológba, amitől persze borult az egész, és át kellett csoportosítanom a már rögzített elemeket. De imádom, annyi örömöt okoz nekem ez a nyelv! A fordító, Hamvai Kornél szerint már elavult – 15 éve fordította. Bár lehet, hogy csak azért gondolja így, mert túl értelmesen mondom. Börcsök Enikő, aki egy korábbi előadásban játszotta Zsótér rendezésében, szinte csak egymás után rakta ezeket az érdekes szavakat, nem akarta őket értelmezni. Mintha öntudatlanul bugyogtak volna ki a száján. Ez néha nagyon mulatságos volt. De én nem tudnám így csinálni, nekem muszáj értelmeznem. Most pedig Gothár Péterrel próbálod az Ahol a farkas is jó című előadást. Ez egy vérfagyasztó sorozatgyilkosság története az ‘50-es évekből, tehát megint nem egy mai sztori, és nem is a te problémáidat boncolgatja. Igen, de bízom benne, hogy az emberek vonzódása a bűnhöz, és kíváncsiságuk az emberi lélek legsötétebb bugyrai iránt be fogják őket csalni a színházba. Sokszor dolgoztam már Gothárral, mindig is szerettem a gondolkodásmódját, de ilyet még sosem tapasztaltam vele. Korábban nem mindig értettem, mit miért tesz, most viszont olyan, mintha egy festő velünk festené meg a freskóját. A darab két síkon játszódik: az egyik egy ‘50-es évekbeli szociodráma, a másik pedig az író története, aki negyven éven keresztül kutatta az esetet, és Péter úgy ötvözi a kettőt, hogy a végére ne egy kisrealista előadás szülessen, hanem egy vízió. Most nézegetjük hozzá a színeket. Egyik nap végigsírom a monológomat, a másik nap meg azt kérdezi Péter: "Ezt miért ezen a hangon mondod?" Pedig ő kérte. Néha sajnálom, hogy az emberek nem látják, mi zajlik a próbán, mert nagyon izgalmas. Mit játszol benne? Csupa véglényt. Három anyafigurát. Többek között a gyilkos anyját, aki egy rém. Érdekes, hogy amikor próbálom, érzem belülről ezt a hihetetlen sötétséget, ezt a beszűkültséget. Érzem a szagokat, látom magam előtt a házat, ahol éltek. A ridegséget. Ahogy az élet visszasüllyed egy állati szintre. Megvan bennem ez a nagyon erős érzet, de egyelőre még csak keresem, hogy hogyan fejezzem ki. Amikor erre gondolok, úgy érzem magam, mint egy csiga, akit besóztak. Biztos azért, mert egyébként nagyon szeretem a puhaságot, a melegséget és a kényelmet. Amikor nézegetem a képeidet a Facebookon, mindig az az érzésem, hogy te nemcsak színész lehetnél, hanem szinte bármilyen művész – fotós, grafikus, vagy akár filmes. Ezt én is érzem. Bizonyos értelemben mindegy is, hogy mi vagyok, a lényeg, hogy valamilyen módon kifejezzem magam. Nem is igazán tartom magam színésznek. Például nem mindig szeretek jelmezbe bújni. Egy darabig igen, de aztán megunom, és utálni kezdem, hogy fel kell venni. A legtöbb szerephez olyan hajat találok ki, amilyen a sajátom. Látom, hogy a kolléganőim mindig órákig ülnek a sminkben és csinosítják magukat, de nekem ez nem megy. Érdekes, hogy sokáig mennyire ragaszkodtam a színészethez. Csak negyedszerre vettek fel a főiskolára, és azután is rengeteget küzdöttem. Nyilvánvalóan kellett nekem ez az út, mert valamilyen irányba el kellett indulnom, de biztos, hogy az sem véletlen, hogy ilyen nehezen indult be. Nagyon szeretem a színházat mint közeget, szeretek bejárni, szeretem a családias hangulatát. Csodálatos a megtartó ereje is. Az, hogy a rossz napjaimon is be kell menni, színpadra kell lépni, jó hatással van rám, mert értelmet ad a keserves napoknak: fel tudom vinni ezeket az energiákat a színpadra, használni tudom őket. Különösen amióta ellazultam, mert azóta végképp jól áramlanak bennem. De azért jó volna egy évig csak utazni, vagy egy évadon át csak rendezni, és télen elmenni síelni. Egyáltalán nem biztos, hogy mindig ezt fogom csinálni. Sokszor gondolom, hogy két feladatom van: az egyik önmagammal – az önkifejezés, a másik pedig az, hogy másoknak segítsek. De nem az afrikai éhezőknek, hanem a körülöttem élőknek, hogy könnyebb legyen az életük. Ez lenne az igazán nekem való. Az interjút készítette: Gyárfás Dorka U.sz.: Színház.hu Forrás: a Katona József Színház blogja