"Beleszerettem a színházba" - Interjú Schruff Milánnal
A tatabányai színház társulatát bemutató 'Jászai arcai' sorozatban ezúttal Schruff Milánnal beszélgetett Gyenge Balázs. Az interjú a Jászai Színház oldalán jelent meg. A fehérvári Vörösmarty Színházban játszottál először 11 éves korodban a Légy jó mindhalálig című musicalben. Hogy lettél gyerekszínész? Fehérvári munkás családból származom, nem volt korábban kapcsolatom a színházzal, és mielőtt bekerültem volna nem is jártam ott. De egy dologban egészen biztos voltam 5 éves koromtól kezdve, hogy filmszínész leszek. Persze akkor még csak a csillogást láttam. 11 éves voltam, amikor a Vörösmarty Színház felhívást tett közzé minden székesfehérvári általános iskolában, hogy a Légy jó mindhalálig című musicalhez gyerekszereplőket keresnek. Az egyik tanárom szólt, hogy meg kéne próbálnom. Ismerte az ambícióimat, tudta, hogy verseket mondok, hogy indulok szavalóversenyeken, hogy szerepelek az iskolai rendezvényeken. Elmentem a válogatásra, bekerültem az előadásba, amit aztán számtalan produkció követett: a Pál utcai fiúk, a Valahol Európában, A holdbéli csónakos. És beleszerettem a színházba. A szüleid mit szóltak ahhoz, hogy gyerekszínész szeretnél lenni? Támogattak. Azt hiszem, jólesett nekik látni, hogy van egy fiúk, aki tudja, mit akar kezdeni az életével. Persze ezzel együtt féltettek is, mert nem igazán tanultam jól. Az általános iskola kevésbé jelentett problémát, de a középiskola kínszenvedés volt számomra. Mélyépítő szakra jártam a Jáky József Műszaki Szakközépiskolába, ahová lényegében véletlenül kerültem be, mert elrontottam a jelentkezési lapomat és ebben az iskolában maradt még hely. Választhattam az informatika, a magasépítő és a mélyépítő szakok közül. Az utóbbi mellett döntöttem, bár fogalmam sem volt róla, hogy egy mélyépítő mivel foglalkozik. Borzalmas volt, gyűlöltem! Meg is buktam az egyik évben, mert lényegében semmi nem érdekelt, még az irodalom sem. Nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy magolni kellett a verselemzéseket, hogy senki nem volt kíváncsi arra, nekem mit jelentenek azok a sorok. Ahelyett, hogy hagyták volna, hogy mindenki megérezhesse számára mi a legfontosabb az adott versben, nem engedték, hogy leírjam a saját gondolataimat. Nagyon zavart. Persze, hogy nem tanultam. Egyetlen célom volt, hogy valahogyan eljussak az érettségiig. Fotó: Mudra László, origo.hu A színház ehhez képest gondolom egészen más élményt jelentett... Azért nem szerettem meg akkor az irodalmat, mert nem ismerhettem meg. Rám akartak kényszeríteni valamit, amihez semmi közöm nem volt. Ezzel szemben a színház a játékot jelentette, amit imádtam! Hogyan élted túl a középiskolát? Nem jártam be, ha igen, akkor csak az ökörködés miatt, amiatt, hogy hogyan lehet az órákon szétvágni a koncentrációt. Mindeközben folyamatosan izgultam, hogy ne kapjak elégtelent. Szörnyű volt. Egy dolog lebegett a szemem előtt, hogy az érettségi utána felvételizhessek a Színművészeti Egyetemre. Meggyőződésem, hogy az egyetemi felvételim azért sikerült, mert eltántoríthatatlanul hittem benne, hogy ott a helyem és hogy nincs semmilyen más út számomra, hogy nem lehet másképp. Hozzá kell tennem, azért az is szerencse volt, hogy Máté Gábor induló osztályába felvételiztem, de Novák Eszter és Ascher Tamás felvételiztetett az első rostán és bekerültem. Odáig volt nehéz eljutni, azokat az éveket túlélni, amik megelőzték az egyetemet, de amikor bekerültem, egyszerűen kinyílt a világ. Novák Eszter aztán később tanárom is lett, azt tanította, ami érdekelt és úgy, hogy tátott szájjal hallgattam. A drámatörténet vagy a színháztörténet órákon - nem úgy, ahogyan a mélyépítőben száraz tényeket, évszámokat, unalmas életrajzi adatokat biflázva, hanem levelezéseket olvasva tanultunk meg rengeteg izgalmas dolgot az írókról, a korról, a történelemről. Az egyetemen tanultam meg tanulni, mert élveztem mindent, amihez ezekben az években közel kerülhettem. Az egyetemen sokan begörcsölnek, sokan nem találják a helyüket. Nálad ez fordítva történt? Pontosan. Alig vártam, hogy kiszabaduljak Székesfehérvárról. Évvesztesént ismételtem évet a középiskolában, tehát 20 éves voltam, amikor bekerültem az egyetemre. Nem görcsöltem, de volt valamiféle egészséges versenyhelyzet az osztályban, amit én is érzékeltem. Ezért rengeteget dolgoztam, hogy több lehessek. Egyszerűen hittem magamban és a helyben, ahová tartoztam. Megyeri Zoltánnal a Vízkeresztben (fotó: jaszaiszinhaz.hu) Most el tudsz képzelni egy olyan helyzetet, ami arra késztet, hogy abbahagyd a pályát? Szüneteltetni talán tudnám egy ideig a munkát, de befejezni egész biztosan nem! Ez a szakmám, nem értek semmi máshoz és talán a pályám is igazolja, hogy itt a helyem. Pedig néha nagyon jól jönne, ha más is lenne a tarsolyomban, mert eszméletlenül kiszolgáltatott itthon egy színész helyzete. Amikor el akartam költözni Kanadába, annak pont az volt az oka, hogy nem tudtuk elkezdeni a Hajnali láz forgatását. Az egyetem után Egerben játszottam, az ottani igazgatóváltást követően pedig szabadúszó lettem. Idővel több színházban kaptam szerepet, vártak volna rám új feladatok is, de tavaly októberben lemondtam mindent a film miatt. Úgy döntöttem, egy évre kiírom magam a színházból, mert lehetetlenség egy ekkora film főszerepet leegyeztetni úgy, hogy mellette a színpadi szerepeimet is játsszam. És nem indult el a forgatás. Egy éviet otthon töltöttem, közben szépen feléltem a tartalékaimat, nem voltam valami fényes kedvemben. Csak 2014 februárjában kezdtünk el dolgozni, mire majdnem egy évad eltelt. Nagyon rossz passzba kerültem ettől az egésztől. És tudod, nem csak ez a konkrét eset ejtett pánikba, hanem az a felismerés, hogy ez bármikor előfordulhat velem. Kívülről szemlélve a pályádat az ember azt gondolná, a szerencsésebbek közé tartozol. Számos elismerést kaptál, Junior Prima Díjas vagy, remek szerepek vannak a hátad mögött. De amiről beszélsz, nem hangzik rózsásan... Az nagyon jól tud esni, amikor megtisztelnek egy díjjal. Egerben nagy feladatokat, jó szerepeket kaptam, amikben azt hiszem, sikerült is bizonyítanom. Ez azonban nem sokat számít. Nem igazán fontos, hogy mi van mögötted, hogy mit értél el. Ugyanaz igaz az egész pályára, mint ami egy új szerepre: mindig a nulláról kell elkezdeni. És ez komolyan tudja frusztrálni az embert. Megcsináltam a Kalandorok című filmet, ami díjat is nyert külföldön, jó kritikákat kapott, amiből egy szerethető mozi lett Rudolf Péterrel és Haumann Péterrel. És? Lényegében semmi nem történt utána! Amerikában ez például teljesen másképp működik. Egyrészt van egy nagyon erős szakszervezet, odafigyelnek a színészekre, akik érvényesíteni tudják a jogaikat. Másrészt ha jó vagy egy filmben és persze, ha ezzel pénzt hozol a gyártónak, a forgalmazónak, akkor egy lépcsővel feljebb léphetsz. A rendszer nyújt egyfajta biztonságot. Kerekes Évával A vágy villamosában (fotó: jaszaiszinhaz.hu) A kiszámíthatatlan körülmények között a társulati lét, amire most Egerben, majd a Jászai Mari Színházban találtál mégiscsak biztonságot jelent. Öt évet töltöttem Egerben, nagyon sokat tanultam, szerettem ott játszani, méis éreztem, hogy új ingerekre van szükségem, mehetnékem volt. Ennek egyrészt az az oka, hogy az ember akkor is ki akarja magát próbálni új helyzetekben, ha jó produkciókban vesz részt. Másrészt az akkori igazgató, Csizmadia Tibor nem pályázott a következő ciklusra és utódja, Blaskó Balázs színházi gondolkodásával nem tudtam volna azonosulni. Ráadásul az a csapat, akikkel együtt dolgoztam eljött Egerből. Tehát én sem maradtam. A több éves szabadúszás után szerettem volna kicsit megállapodni, és ameddig ezt ilyen szerepekkel, ilyen feltételekkel tehetem meg, mint a Jászaiban, addig örömmel vállalom a munkát Tatabányán. Megkedveltem ezt a színházat, jól érzem itt magam. És van itt még egy dolog, ami skat számít nekem... Azt hiszem, a mai világban csak a közönségnek fontos a színház, és ez nem biztos, hogy elegendő egy színház életben tartásához. De Tatabánya az üdítő kivétel. Finoman szólva meglepő, hogy akkor, amikor szétrombolnak és becsuknak színházakat, ebben a városban társulatot alapítanak! Egy vágyad megvalósult. Maradtak még álmaid? Persze! Az az időszak, amit otthon töltöttem sok gondolatot felszínre hozott bennem. Két éve dolgozom egy forgatókönyvön, készítettem már hozzá egy dokumentumfilmet is. 30 éves, fehérvári fiatalokról szól, akik panellakásokban laknak és elég szomorú helyzetben élnek. Arról gyűjtöttem anyagot, hogyan élik túl a mindennapokat, hogyan lavíroznak az életben. Történeteket meséltek magukról, ezeket felvettem kamerával, aztán telefonnal, megvágtam a beszélgetéseket és készült belőlük egy dokumentumfilm. Az ő sztoriaikból kezdtem el írni jeleneteket, és ahogy említettem, most komolyan körvonalazódik egy forgatókönyv. Hihetetlenül izgalmas számomra az egész munka. Nem tudom, mi lesz belőle, de biztos vagyok benne, hogy egyszer megcsinálom a saját filmemet. Nem tudom, hogy mikor, de meglesz. Ha ötven évesen, akkor ötven évesen... Azt mesélted, hogy egésze kisgyerekkorod óta filmszínész akartál lenni. Színház és film két rokon közeg... A filmszínészetben gyerekként a sztárság vonzott és az a sok minden, amit mögé képzeltem. Ahogyan aztán érik, idősödik az ember és egyre többet lát, tapasztal, kopik az illúzió. Ma már egyértelmű, hogy nem ez vonz a filmezésben. Ugyanakkor nagy filmekben jó szerepeket játszani, nemzetközi szinten is megmutatni magam - ez továbbra is szerepel a terveim között. Volt egy időszak, amikor letettem róla, de mostanában egyre erősebben hiszem, nem szabad hagyni, hogy elvegyék az ember kedvét az álmodozástól. Lehet, hogy túl nagyokat álmodom, de meg kell próbálnom dolgozni azért, ami lehetetlennek tűnik. Az interjút készítette: Gyenge Balázs Utószerkesztette: Színház.hu Forrás: jaszaiszinhaz.hu