Oldal.Info
"Kutyát bevinni tilos! Kivéve Raksányit!" - 90 éve született a Nemzet Színésze
90 éve született Raksányi Gellért, Kossuth-díjas, Érdemes és Kiváló művész, Jászai Mari-díjas, a Nemzeti Színház örökös tagja, Balatongyörök díszpolgára, Magyar Örökség-díjas művész, a Nemzet Színésze. "Kutyát bevinni tilos! Kivéve Raksányit!" - Anno ez a felirat állt a Filmgyár kapuján egy táblán. Raksányi Gellért pályájáról röviden: Raksányi Gellért (Szigetvár, 1925. július 19. - Budapest, 2008. május 20. Szülei: Raksányi Árpád, Durkó Margit) színművész, a Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1947-ben végzett, s azóta folyamatosan a Nemzeti Színház társulatának tagja, 2000-től elhunytáig, a Pesti Magyar Színház művésze volt. Raksányi Gellért máig a magyar színházművészet egyik legismertebb karakterszínésze.Robosztus alkata, zengő orgánuma míves beszéde, pontos karakterformáló képessége, színpadon, filmen egyaránt összetéveszthetetlenné tette. Alakításait nagy jellemformáló erő, szuggesztív előadásmód, mélységes humor jellemezte. Kadelka László a Terasz.hu-n így emlékezett a színészről: (...) Hűséges volt első társulatához – bár voltak „nehéz” időszakok pályáján -, soha nem fordult meg a fejében, hogy máshová szerződjön, hiszen Ő valóban az ország első színházával jegyezte el magát – bár a történelem „kihúzta alóla” szeretett Nemzeti Színházát, amit kevéssé enyhített a Nemzet Színésze elismerés, amely az anyagi biztonságot hozta el idős korára. Nehezebb időszakában vált legendává, egy keserű megjegyzése: „Máról tegnapra élek, de kell a zab a lovaknak!” Azon kevesek közé tartozott, akit a közönség, a pályatársak, a színházi műszak, a forgatások technikai személyzete, a hajtók az ügetőn, a megszámlálhatatlan ismerős pincér egyaránt szívébe fogadott. Temetéséről később intézkednek. (...) Szigethy Gábor színháztörténész, rendező, egyetemi tanár a színészről: (...) Raksányi Kutyu engem 1963 tavaszán tett egy halk félmondatával bátorrá, boldoggá. A Nemzeti Színházban Darvas József Részeg eső című, a népi demokratikus proletárdiktatúrát népszerűsítő, irodalomnak álcázott reklámszövegét próbálta a társulat. Az egyik 1956-ban, az egyetemen játszódó jelenetben nekem mint ifjú ellenforradalmárnak a néma csendben azt kellett ordítanom: Ruszkik, haza! Teli tüdővel, szívből ordítottam. Az egyik előadáson a takarásban állt Raksányi Gellért művész úr. Amikor kiléptem a játéktérről, lazán megérintette jobb kezével a vállam, és annyit mondott: Nagyon jó! Akkor sem hittem azt, hogy színészi teljesítményemet értékeli nagyra. Akkor is tudtam, hogy az elismerő félmondat annyit jelent: Soha nem adjuk fel a reményt, kisfiam! Ott, a színpadi félhomályban tanultam meg Raksányi Gellért művész úrtól becsületesen túlélni 1956. november 4-ét. Akkor nem mertem, most szeretném megköszönni azt a hajdan elhangzott, boldogító, erőt adó félmondatot. Sokan, nagyon sokan vagyunk ebben az országban, akik köszönettel tartozunk Raksányi Gellértnek a színpadon, a hétköznapi életben, baráti négyszemközt vagy a közélet fórumain elmondott, vállalt szavaiért: a színész megszólalásai, hangsúlyai, összehúzott szemének fénylő villanása, a lélek titkos rezgéseit közvetítő brummogásai mindmegannyi gerincerősítő, tartásjavító, mosolyt fakasztó pirula. Élvezet bevenni, remek a hatása. (...) Forrás: Kortárs Bodrogi Gyula így idézte meg temetésén a színészt: (...) Borzák Tibor kérdezte tőled egy interjúban: izgatja, hogy mit hagy hátra halála után? Azt válaszoltad: az elhunytnak mindegy, az utókornak nem. Ha adott körülmények közt sikerül olyat nyújtani, ami elgondolkodtató, humoros, és okkal maradandó, azért örülnék. E tekintetben azonban nem vagyok túl derülátó. Kutyukám! Lehettél volna derülátó! Sikerült olyat nyújtani, ami elgondolkodtató, és okkal maradandó. Példátlan szeretet vett körül, bárhol is fordultál meg. Mi volt ennek a titka? A természetesség, az élet minden helyzetében a szókimondás. Az életformádat nem választottad, nem élhettél másként. Az alázattal megoldott, mindig mélyen átélt epizódszerepek sora, a kocsmák, a lóverseny, együtt jelentették a teljes életet. Bárki megszólíthatott, nem tettél különbséget az emberek között. Nagyon féltetted a magyar nyelvet. Indulatosan léptél fel mindig a mondatvégek és a szóvégi mássalhangzók elveszni látszó jogaiért. Szakadatlanul lázban éltél. A derű, az irónia, a szarkasztikus humor: egy élni nagyon szerető és környezetét is élniakarással megtöltő ember fegyverei, a küzdelmes hétköznapok legyőzésére. Gazdag, eredményes, szép élet áll mögötted. Az említett interjúban a halálról is faggattak. Azt válaszoltad: nem nagyon törődöm vele. A magamfajta szegény emberek könnyebben viselik a közelgő elmúlást, mid a pökhendiek. A halált rendkívül demokratikus intézménynek tartom, és végtelenül szórakoztat, hogy a pökhendiek is meghalnak. (...) Raksányi Gellértről saját szavaival: Törvény: Amikor 1943-ban bekerültem a színművészeti akadémiára, létezett egy íratlan törvény: aki Thália papja lesz vagy már Thália felszentelt papja, az semmi néven nevezendő pártba nem léphet be. Aztán a tanáraim rövidesen megcáfolták magukat: az egyik háborús bűnös lett, a másik pedig meghívott népbírósági főügyészként halált kért a fejére. Megmaradni: Politikai kinyilvánítást rettenetesen nehéz tenni egy ütköző államban. Hát még megmaradni egyenesnek! Egyszer erről Zenthe Ferivel is beszélgettünk. Elmesélte az ő történetét, mi segítette ki a bajból, majd én következtem. Velős akartam lenni: "Minden erőmet összeszedtem, hogy hülyének nézzenek." Zenthe rávágta: "Gratulálok! Sikerült!" Amikor kellett, kiálltak mellettem a kollégáim. Bihari Jóska például arról biztosított, ha bajba kerülnék az ötvenhatos dolgaim miatt, nála meghúzódhatok, amíg elcsendesedik a világ. Azt mondta: "Tudom, hogy nem csináltál semmi rosszat." Kisebb feladatok: Büszke vagyok rájuk. Arra is, hogy tudtam tömöríteni, és rendkívül rövid idő alatt is képes voltam az átlényegülés erejével eljátszani egy figurát. A szereposztás adott és nem választott körülmény. Nemzeti: Vagy hússzor bontottam szerződést a Nemzetivel. Lehet, hogy tízszer részegen, de legtöbbször józanul. Mindig voltak, akik jobb belátásra bírtak, például Tőkés Anna, Somogyi Bogyó, Makláry Zoltán, Bihari József, Gózon Gyula, Kemény Laci. Mányai Lajos például azzal érvelt, hogy Vak Bottyánnak meg Ocskay brigadérosnak van "pistola", én meg ha átmegyek a Blaha Lujza tér túloldalára, és belém lőnek, nem tudok visszalőni, mert nincs "pistolom". Ital: Nagyon sok kárt okozott az életemben az ital. Egyszer be akartam bizonyítani, hogy nem az ivászatért vagyok deklasszált elem, hanem egészen más miatt. El sem tudja képzelni, milyen ellentétes indulatokat váltott ki, hogy tizenkét évig egy kortyot sem ittam. Még Major Tamás is előszeretettel idézte a mondásomat: "A Kutya bosszúszomja erősebb, mint az italvágya." Oázis: Nézze, ha a kötéltáncosok nappal össze is vesznek, a manézsban nem engedik el egymás kezét. A felrobbantott Nemzeti Színház a háború után kicsikét oázisnak számított, mindenféle kollégákkal persze. Ennek dacára sem volt könnyű elfogadhatónak maradni az óriások közt. Nem bántja a késői elismerés?: Elnyomásomnak köszönhetem, hogy még mindig tudok újat produkálni. (…) Kifejezetten jó, hogy így alakult, mert legalább meg tudtam maradni szerény embernek. Hosszú pályafutásom során sokféle formában léteztem: voltam pályára alkalmatlan, és voltam rövid ideig kedvenc is, ha berúgtam, nem illett odanézni. A nyolcvanas évek elején, amíg egyik este a színpadon a Bánk bán-ban játszottam, betörtek a lakásomba, és mindenemet elvitték. Avar Pista a következő megjegyzést tette: "Kutyám, vedd megtiszteltetésnek, hogy hozzád mentek, ám bazi nagy félreértés volt, mert te mindent elvertél és elittál, nemigen találhattak nálad értéket." Különben ez nem is rossz védekezés a betörők ellen. Halál: A magamfajta szerény emberek könnyebben viselik a közelgő elmúlást, mint a pökhendiek. A halált rendkívül demokratikus intézménynek tartom, és végtelenül szórakoztat, hogy a pökhendiek is meghalnak. (…) Ha nyolcvanon túl panaszmentes lennék, nagyon gyanús lennék magamnak. Ugyanolyan vagyok, mint azok a magyar átlaghoz tartozó emberek, akik húsz éve gyógyszeren élnek. Semmilyen különleges fájdalmam nincsen, mindenféle népbetegséggel rendelkezem. Talán ezért vagyok alkalmas a pályára. Az önmutogatás mindig is távol állt tőlem. Ablakok: Megvan a véleményem a sajtóról. Az újságírók nem tudják, hol a határ. Ha rászállnak valakire, bolondot csinálnak belőle. Nekem erre nincs szükségem. (…) A közelmúltban egy kritikus agyondícsért egy parányi szerepben, olyan szépeket írt, hogy nekrológnak is beillett volna. Csak egy apróság hibádzott: azt a szerepet én a büdös életben nem játszottam el. A többi kollégám is mesélhetne hasonlókat. Ne csodálkozzon hát, ha bizalmatlanok vagyunk. Igaz emberből könnyen lehet gazembert csinálni, ha elhagyunk a szó elejéről egy i betűt. Abban a korban, amikor pénz beszél, (Raksányi) kutya ugat, egyre több a fals megnyilvánulás.(…) Petőfit idézve: a szellem napvilágának ablakait befalazták. A televízióban sincsenek szóra érdemes műsorok, s hiába van vagy nyolcvan színház a fővárosban, ha a színészek nem tudják teljesíteni küldetésüket. A mesterség ma: Most a színházakban műérvényesítés helyett önérvényesítés történik. A rendezők üzengetnek a mának, olyan formában például, hogy klasszikus darabokat modern ruhákban játszanak. Kosztolányi Dezső azt tartotta tudós írónak, aki a mai, agyonbonyolított, kibogozhatatlan szakmai nyelv helyett tömören, közérthetően tud fogalmazni, úgy, hogy mindenki értse, mindenki tanulhasson belőle. Ezen elgondolkodhatnának, akik jobb kezükkel fogják a bal fülüket alkotás közben. Mibe szólhat bele a színész: Semmibe. Egyszer kifogásoltam a szinkronban, hogy miért nem szólalhatok meg a saját hangomon, miért kell mindig eltorzítottan beszélnem. Jött is a válasz: "A színész nem hallja a saját hangját!" "Dehogynem!" - vágtam rá, és otthagytam őket. Vagy harminc éve nem is mentem vissza, csak ha olyasvalaki hívott, akinek barátságból nem akartam nemet mondani.Hasonlóan jártam el a rádiónál is. Amikor ritkultak a felkérések, felmentem az egyeztetőbe, és megmondtam nekik, ne hívjanak többé. A Nemzet Színésze: Ha valaki megkapja a Nemzet Színésze címet, megcsípi magát, hogy tényleg igaz-e. Én is különleges állapotba kerültem. Amikor mentem a Parlamentbe átvenni a kitüntetést, elfelejtettem meghajolni a Szent Korona előtt, annyira elterelte a gondolataimat az elismerés. Leginkább az: mire is kötelezi az embert. A cím birtokosára óriási felelősség hárul. Nincs ugyan leírva, hogy milyen kötelező tennivalóval jár, miket kell föltétlenül megcsinálni - ha még életben van az ember. Meg kell védeni a hivatásunkat a bántásoktól, fel kell emelni a szavunkat a visszásságok ellen. Ki kell állni az értékek mellett, támogatni kell az előremutató lépéseket. Mindezeket csak egységes erővel tudjuk (tudnánk) elérni. Tizenkét ember - tizenkét apostol. Thália legnemesebb papjainak apostoli helytállással kell cselekedniük. Stafétabot: Az embernek élete alkonyán tudnia kell, mit tesz. Jó lenne átadni a bennünket követő nemzedéknek egy olyan stafétabotot, amely nem szöges, meg lehet fogni, és tovább lehet vele szolgálni a közönséget. Az idézetek BorzákTibor interjújából származnak. Forrás: Magyar Színház, Színház.hu, Kortárs, Szabad Föld