Oldal.Info
Mennyivel kényelmesebb kedvesen, udvariasan csevegni valami hírességgel, megkérdezni, milyen volt az illető gyermekkora, mikor sírt utoljára és melyik három könyvét vinné magával egy lakatlan szigetre?
Megszámolta már valaki - buzgó médiaguru, lelkes újságolvasó, mohó tévénéző - hány kérdés hangzik el (jelenik meg) egyetlen napon a hazai médiában? Hajnaltól a Záróráig hány riporter faggatja, ostromolja kérdéseivel a közéleti szereplőket, politikusokat, szakembereket, művészeket, celebeket és az utca emberét? Mégis tíz esetből legalább nyolcban eltitkolhatatlan hiányérzettel búcsúzunk el a kérdezőtől és a kérdezettől is. Olykor azt érezzük, a beszélgetés akkor szakadt meg, amikor kezdődnie, vagy legalábbis folytatódnia kellett volna. Egyszerűbb a helyzet, ha a kérdező szándéka szerint eleve szimpla információkat gyűjt, vagy jól fésült portrét akar készíteni választott partneréről. Az ilyen interjúkat, amelyekben egy szerzőt újonnan megjelent művéről kérdeznek, nevezte Umberto Eco indulatosan óhatatlan önreklámnak. Karinthy Frigyes magát a műfajt is elutasította, eredményét kényszeredett pillanatképnek tekintette, és arra a következtetetésre jutott, hogy az interjú akkor jó, ha nem kérik, hanem lopják. De képzeljük bele magunkat, vagy bármely csatorna legjobb riporterét olyan helyzetbe, hogy Karinthy tanítványaként egyszerűen ki-, sőt lehallgatja alanyát.