Kissé kínos: Kertész Imre Nobel-díját követően soha nem látott népszerűségre tettek szert Kertész Ákos regényei
2002-ben jól jelezte a holokauszt kollektív kulturális emlékezetben elfoglalt helyét, hogy Kertész Imre irodalmi Nobel-díját követően soha nem látott népszerűségre tettek szert Kertész Ákos regényei. Nem mintha a Makra ne lenne minderre érdemes mű, de azért ez a történet mégiscsak kínos. Ahogyan az is, hogy még a mai napig, ha felszínes értelmiségi körökben szóba jön Kertész Imre Nobel-díja, mindig van olyan asztalnál ülő, aki el akarja mesélni az előbbi közéleti allűrt, mintha amennyiben ezt elmesélné, úgy ő azzal a lokál lokális hősévé válhatna. „Inkább fizess egy kört”, kapcsolják le a józanabbak a „one man show”-t. Annyi bizonyos azonban, hogy vissza kellett tartani az eset elmesélése kapcsán a jelzős szerkezeteket ahhoz, hogy a „nép” iránti megértésen és szolidaritáson (nem beszélve az antropológiai optimizmusról) ne essen csorba. Kertész Imrének akkor majdnem olyan kultusza lett, mint a Bibliának. A Sorstalanság kötelező irodalom lett, puhakötésű kiadások sokaságába – amely költséghatékony megjelentetés, és ezáltal az olvasás anyagi korlátainak felszámolása több könyvnek is kijárna – ütköztünk a villamoson, de ahogy a Biblia esetében is, azok közül, akik megvásárolták, kevesen tudták, hogy mi is „van” tulajdonképpen a könyvben.