A teknősöknek is kell szülinapi zsúr?
A történet elején Maximusz nyolc éves, a végén már tíz, igaz, nem telt el két év a nyolcadik óta. És akkor még a csigákról nem is beszéltünk... Maximusznak tavaly volt a nyolcadik születésnapja. Előtte két héttel meg a hetedik. Pedig akkor még csak négyéves volt. Az a helyzet, legkisebb kisfiam nem szeret a legkisebb lenni, ezért plusz szülinapokat tart. A napokban megvolt a kilencedik is. Nem kis felfordulással járnak ezek a plusz szülinapok, de jó bulik. Ilyenkor tortát süt, általában némi segítséggel, ám a hatodikra például egyedül állt neki. Nem mondom, hogy a konyhapult nem volt lisztesebb az átlagosnál, és a fején meg a ruháján is jelentősen nagyobb mennyiségű liszt fehérlett, mint amikor a mamájával közösen készíti a sütit, viszont csak egy tojás végezte a konyhakövön, annak meg a kutya kifejezetten örült. – Hmmm! Ilyen különleges tortát még soha nem is ettünk! – mondtuk már az asztalnál ülve, és öröm volt nézni a büszke buksiját, ahogy fülig érő szájjal kihúzta magát a kisszéken. – Én csináltam! – mondta. – Egyedül. Mert én már hat vagyok! – és figyelmeztetőleg föl is emelte mutatóujját. – Éljen a hatéves Maximusz! – tapsoltuk meg újra, mire ő fölállt a székére. – És mindjárt hét leszek! – kiáltotta. Ezek az előrehozott szülinapok majdnem olyanok, mint az igaziak. Szépen terített asztallal, gyertyafújással, családi körben, csak éppen ajándék nincs. De ne gondolják, hogy legkisebb gyermekem álomvilágban él. Középsős ovisként nagyon is tisztában van a világgal, és folyamatosan igyekszik is befolyásolni azt. A cél ugyanaz, mint a felnőtteknél: a dolgok az ő, és ne más szándékai szerint alakuljanak. Ráér megtanulni később, hogy ez nem mindig fog sikerülni neki, egyelőre fontosabb, hogy nőjön az önbizalma, érezze: képes alakítani is a sorsát, nem csak elfogadni azt, ami körülveszi. Egyébként nálunk még ennél is gyakrabban vannak szülinapok. Mert ünnepeljük például Fattyét, aki Kistestűm nagytestű, csíkos rongynyula. Aztán megtartjuk még a macskaikrek szülinapját is, továbbá a kutyáét, valamint a két teknősét is, de azt nem egyszerre, mert ők nem ikrek. Kistestű és Maximusz szeretett volna a három csigának is külön-külön ünnepi zsúrt rendezni, de ekkor minden atyai tekintélyemet latba vetve azt mondtam: elég volt! Ezek után természetesen lett csigazsúr, ám annyit sikerült elérnem, hogy három helyett egy, továbbá rábeszéltem a kölyköket, hogy ne családi körben legyen, hanem menjenek a csigák vendégségbe a játékállatokhoz. Gondoltam, milyen ügyesen elintéztem, hogy ne legyen egy újabb felfordulás, de persze a találkozót nem a gyerekszobában rendezték, hanem a nappaliban. Kihordták az irdatlan mennyiségű műállatot, lépni se nagyon lehetett tőlük, és a három ünnepelt ott araszolt közöttük, nyálkás csíkot hagyva a parkettán. – Látod, milyen boldogok? – kérdezte elérzékenyülten Kistestűm. – Rég nem találkoztam ilyen boldog csigákkal – helyeseltem bőszen. Aztán be is kellett gyújtanom a kandallóba, mert a csigák fáztak, Kistestű és Maximusz hallotta is, hogy nagyokat tüsszentenek. A kép naná, hogy csak illusztráció. Fotó: Pinterest A kandalló tüzétől elálmosodtam, a csigák meg jól kiszáradtak. De túlélték a Jakabffy família ünnepszeretetét. Az a helyzet, a magam részéről azért ezt már kicsit soknak tartom. Vegyük sorra: Van a négy kölyök, van a két szülő, van két tesónk, és nekik két gyerekük, nagyszülőből sajnos már csak kettő, nyolc állat, egy műnyúl, ez eddig huszonegy, plusz a karácsony, húsvét, gyereknap, anyák napja, és Maximusz soron kívüli szülinapjai, ez így legalább huszonnyolc ünnep az év ötvenkét hetére. Hát lehet ezt bírni? (Lehet.) Ráadásul mindjárt jön a következő. Ugyanis Maximusz súgott egy titkot, amikor a kilencediket tartotta. Ez volt: – Én már valójában tíz vagyok, de még ne mondd el senkinek! Szerző: Jakabffy Csaba, illusztráció: Tipozoo műhely. Ez a cikk az Éva egy korábbi lapszámában jelent meg.