Oldal.Info
Mik meg nem történnek manapság a buszon
Érdekes járat ez a 291-es busz: a Nyugatit köti össze Buda leggazdagabb villanegyedével. Ezen a szakaszon jó esélye van a társadalomnak, hogy szembenézzen önmagával. Már a Nyugati téri végállomásnál befészkelte magát a hátsó sorba az a fiatal hajléktalan nő: lehajtotta a fejét az előtte lévő szék támlájára, és elaludt. A fején tornyosuló hatalmas hajkoronát évek óta nem fésülhette, olyan volt, mint egy nagy vattacukor. Csak nem volt olyan finom szaga. A Vérhalom térnél járhattunk, amikor utastársam, egy elegáns budai úri hölgy szimatolni kezdett. – Szent Isten, mi ilyen büdös? – bocsátotta közre belső monológját, noha nyilván már rég észrevette a recsegve horkoló hajléktalan nőt. – Na hiszen, látom már! Ilyen fiatalon akár dolgozhatna is, ahelyett, hogy itt lébecol! Ekkor szállt föl az ellenőr. Kéri a jegyeket, mondta szelíden. – Nincs jegyem, és akkor mi van? – villogtatta rá csipás szemét a rasztahajú nő. Megszólalt az öreg bácsi: – A mi pénzünkön élősködni, az megy magának, ugye? De jegyet venni már derogálna! Ahhoz képest, hogy a nő a „derogálni” szót nyilván nem értette, meglepően adekvát választ adott: – Pofa be, vén pöcs! – mondta felvidulva. Na, az úri hölgynek ez már sok volt. Elegáns esernyőjével bekocogtatott a vezetőfülkébe. – Sofőr, ne menjen tovább, amíg le nem száll ez a nő! Összebüdösít itt mindent, a becsületébe gázol ennek az úrnak, és még jegyet se vesz! A vezető megadóan leállította a motort és félreállt. Az utasok egy része elégedetten ült a helyén: na, most majd megtanul kesztyűbe dudálni a szemtelen! – Nem nekem sürgős, hanem maguknak! – vihogott ránk. – Én álló buszon is tudok aludni, hehe! Az utasokat kicsit rosszul érintette, amikor rájöttek, hogy ez igaz. Egy kisgyerekes anyuka panaszkodni kezdett, hogy le fogják késni az allergiavizsgálatot. – Értse meg – magyarázta az úri hölgy –, hogy ha most a kisujjunkat nyújtjuk neki, legközelebb az egész karunkat fogja követelni! Kilátás a Rózsadombról – Fogjanak meg, és tegyenek le a buszról! De előre mondom: rúgok-harapok-fertőzök! Maguk meg úgyse piszkolnák össze a kezüket egy büdös hajléktalannal, úgyhogy el fognak viselni a végállomásig, trállálálá! A művészi fiú ekkor lassan, sármosan odaballagott hozzá. – Ha most kap tőlem háromszáz forintot, leszáll? Úgy mondta ezt, mintha milliókról hozott volna most őrülten nagyvonalú döntést. – Kevés! Ezres alatt nem szállok le! Sőt: kétezer! – vigyorgott a rasztás. Egy apáca bevetette keresztényi mosolyát: – Kérem szépen, hogy szálljon le! Alszik egyet ott kint a padon, olyan csodaszép idő van... – Aludjon a padon maga, anyuci, aztán mesélje el, milyen volt! Az az igazság, hogy engem körülbelül ugyanannyira idegesített a büdös és szemtelen nő, mint az illatos és öntelt utasok. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, kinek van igaza. Azzal nyugtatgattam magam, hogy nem baj: sőt, tulajdonképpen drámaírói erény. A rasztahajú nő aztán végig velünk utazott. A Zugligetben leszállt egy percre, nyújtózott egyet a friss levegőn, majd otthonosan visszaült a megszokott helyére. Szerző: Nényei Borbála, fotó: Europress, hazaitajak.hu. Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.