Oldal.Info
„Estére az ember alig várja, hogy beemeljék a rácsos ágyba"
Nényei Borbála minidrámája. Egy perc alatt elolvasható. – Na haragudj, lehuppanhatok ide melléd? – Nyugodtan. De vigyázz, kérlek, hogy szét ne taposd a homokváramat! Pont most lett kész. – Igyekszem, csak hát baromi nehéz ebben a pelenkában leülni... – Ja. Ez ismerős. – Hopp, sikerült! A gravitáció velünk van. – Legalább az. De azért a vizesárkot sikerült szétbarmolni. – Bocsánat, mostantól meg se mozdulok, oké? – Rendben. – Te, mit szólnál, ha én is építenék ide egy tornyot? Nagyon megihletett a műved. Fotó: 500px.com – Hát jobban örülnék, ha az alapszerkezetbe nem nyúlnál bele. De egy gazdasági melléképületet esetleg..? – Oké, köszi! – Én köszönöm. – Te hány éves vagy? – Kettő. Te? – Én még csak másfél. Fú, én el se tudom képzelni, milyen lehet kétévesnek lenni! Még annyira távoli. – Te, figyelj, hát van előnye is, meg hátránya is. Nagyobb az elvárás, több a stressz, másfelől viszont nagyobb a szabadság is, a szülők némileg jobban tolerálják a személyiséged integritását, érted? – Egyáltalán nem! De tök jól hangzik! – Akkor másképp fogalmazok: engedik, hogy Kisvakondot nézzél, akár egyedül is. – Komolyan?! Hát ez isteni! Nekem még nem engedik, mert azt olvasták, hogy korai. – Szent Isten, máglyára az egész gyereknevelési szakirodalommal! Teljesen meghülyíti őket, aztán mi isszuk a levét! Megáll az ész. – Bocsáss meg, ide tudnád nyújtani azt a repcsis kiöntőformát? Én poénból derékig beástam magam a homokba, aztán most utólag verem a fejem a falba. – Hogyne, persze! – Köszi. Én különben apámmal vagyok itt a játszón. Látod, az a lézengő öltönyös a mászóka mellett! – Aha, látom. Könnyű kiszúrni, ő az egyetlen férfi. Én anyukámmal jöttem. Ott ül, barna mackónadrágban. – Aranyosnak látszik. – Az is. Csak mostanában egy kicsit olyan zaklatott szegény. Szerintem többet is eszik, mint kéne, és aztán meg siránkozik apukámnak, hogy kövér... – Jézusom, de tipikus! És a széklete rendben van? Csak azért kérdezem, mert az én anyukámon, miután így habzsolt, három nap masszív hasmenéssel vesz elégtételt a szervezete. – Nem, nekünk nincs problémánk ezzel. Épp ellenkezőleg, ő lassabb emésztésű, mint az átlag, inkább szorulásra hajlamos és... Ó, ezt nem hiszem el! Nézd már, megint eszi a tízóraimat! Komolyan mondom, már nem tudom, mit csináljak vele. Egy perc nyugtom sincs! Oda kell totyognom, ne haragudj, vigyázol addig a cuccaimra? – Persze, menj csak! – Na mit gondolsz, mit evett? Talán azokat az ocsmány fűrészporízű kölesgolyókat ropogtatta? Hát neeem! Természetesen a vaníliás karikát falta be. – Na ja, ő is tudja, mi a jó. Láttam, hogy hisztiztél, megharaptad a kezét, aztán a földre vetetted magad... Fotó: 500px.com – Sajnos néha nincs más eszközöm a fegyelmezésre. – Tudom én, csak azt akarom mondani, hogy olyan jó kis reflexei vannak, büszke lehetnél rá! Rögtön elkapott, nem verted be a fejedet a pad szélébe. – Igen, tényleg eléggé észnél tud lenni. – Bizony, és ebben a te munkád is vastagon benne van, hogy nem kanászodott el! Tudod, milyen anyukákat látok itt néha? Csak ülnek a padon és – olvasnak! – De durva. – Érted, szándékosan elhoz egy könyvet, hogy saját magának szerezzen örömet! Elképesztő. Te viszont szerintem nagyon jól neveled az anyukádat. Tökre látszik rajta, hogy van otthon kontroll! – Azt mondod? Pedig nekem gyakran van lelkiismeret-furdalásom miatta, tudod? Fogalmam sincs, mi lesz vele, ha én óvodába megyek! Olyan kis önállótlan. Más anyukák sokkal talpraesettebbek. Őt meg csak az érdekli, ami velem kapcsolatos: rá van kattanva a bébiételtípusokra, pelenkamárkákra... – Na jó, de az sem megoldás, ha otthon maradsz még egy évet vele! Előbb-utóbb akkor is a saját lábára kell állnia, vissza kell térnie a munka világába. Ne vádold már magad mindenért, abba beleroppansz! Annak, hogy ő milyen lett, csak egy része a te munkád, a másik fele genetika. – Úgy gondolod? – Hát persze. – Jaj, nagyon megnyugtatsz! Mert én néha már olyan ideges vagyok miatta, aludni se tudok, csak emésztem magam éjszakákon át. – Olyankor tudod, mit csinálj? Másszál be az alvómaciddal a szülők közé az ágyba. Baromira oldja a szorongást! – Mondasz valamit. És a te apukád? Ő nem labilis? – Hát, inkább azt mondanám, hogy kicsit szétszórt. Nézd meg, most is épp elkapott egy másik gyereket a csúszda alján! Istenem, nem bírja megjegyezni, melyik vagyok én. Bocsáss meg, muszáj lesz üvöltésben kitörnöm, mielőtt hazaviszi a másik gyereket. Áááááááááááááááááááááááá! Fotó: Wikimedia Commons – Ennyi? – Aha, szerintem elég lesz. Már meg is látott... most ránéz a kezében levő gyerekre... hopp, leesik neki, hogy nem én vagyok.... leteszi, bocsánatot kér a síró anyukától... Oké, elindult erre. – Jaj, látod, ez az egész napos strapa! – Bizony ám. Estére az ember alig várja, hogy beemeljék a rácsos ágyba. És másnap kezdődik minden elölről! Ó, de bocsáss meg, most be kell fejeznünk, bekakiltam. És apukám is mindjárt ideér. – Szó se róla, nekem is tele a pelenkám! Örülök, hogy találkoztunk. Jó volt kicsit elbeszélgetni – néha olyan egyedül érzi magát az ember a problémáival. – Kitartás! Már ott a fény az alagút végén: felnövünk! – A próféta beszéljen belőled, barátom! Szerbusz. – Szerbusz, kérlek! Szöveg: Nényei Borbála. Cikkünk az Éva egy régebbi számában jelent meg.