Oldal.Info
A te halálodat hányan lájkolnák?
Divatba jött a halál-lájk. Néhány éve még elképzelhetetlennek – vagy legalábbis tahóságnak – számított, hogy egy gyászhír alatt megnyomjuk a „Tetszik” gombot. Mádl Ferenc 2011-es jobblétre szenderülésekor hetedhét országra szóló csetepaté lett belőle, hogy nem jelenhetne-e meg a Facebook posztok alatt is inkább a mérsékelt népszerűségnek örvendő „Ajánlom” felirat. A fejlesztői felületen ugyanis ki lehet választani, hogy a kettő közül melyik látszódjon a weboldalba ágyazott „Like” gombon. A köznyelvből viszont kihalt az ajánlós alternatíva; jó néhány híres és kevésbé híres felebarát pedig utána. Az egyszerűségre törekvő netes világban valahogy kézre esik egyetlen gombnyomással közölni: „igen, tudomásul vettem, őszinte részvétem”. Mivel a tetszikelés van ott, hát az tölti be ezt a szerepet. Ha a „Tutáliber-máliber” lenne az egyetlen gomb, a nép arra nyomna rá – jobb híján. Odaföntről David Bowie, Alan Rickman és Celine Dion férje most bizonyára meghatva szemlélné, hányan tutálibermáliberezték földi pályafutásuk befejeződését. Ez a Facebook-poszt adta először a világ tudtára David Bowie halálhírét. Azóta több, mint négyszázezren lájkolták. Én bevallottan nyelvmániás vagyok, úgyhogy birizgálja a csőrömet a dolog. Van egy rakás kifejezőbbnél kifejezőbb megoldásunk, erre belájkoljuk a gyászhírt, mert jobbat nem tudunk. Imádom a jövevényszavakat, a furán magyarosított átiratokat, a Dzsenifer-féle fonetikus nyalánkságokat – szóval végképp nem óhajtom hazafias színekbe öltöztetni a jelenlegi legnemzetközibb szájtot. Sőt, a felvetés még csak nem is nyelvfüggő, hiszen a lájkoláshoz nagyjából minden tájon ugyanaz a pozitív jelentéstartalom társul. Nekem még egy jó darabig az fog a halál-lájkokról eszembe jutni, hogy „tetszik, hogy kinyiffantál, baszki”. De ez amolyan egyéni szoc., talán egyedül vagyok vele a világon. Az eszemmel tudom én, hogy ez a részvétnyilvánítás, a tiszteletadás jele. Csak néha más, amit gondolok, és más, amit érzek. Most ugrik be egyébként, miközben írom ezt: tavaly ősszel minden tele volt vele, hogy Zuckerbergék új lájkalternatívát fejlesztenek, mert a jelenlegi nem passzol a szomorú hírekhez. Mondjuk, ha a szomszéd kiírja, hogy felakasztotta magát a hosszú szőrű tengerimalaca, talán őszinte részvétnyilvánítás végett sem célszerű lájkolni, hiszen átjön, hogy miként lehetsz ekkora paraszt. Mármint nem a tengerimalac jön át. Ő ugye sajnos meghalt. Meg talán a lájkutód elképzelés is, mert egyelőre sehol sem láttam megvalósulni. A gyors egymásutánban távozó nagy nevek viszont rávilágítanak, hogy bizonyos tekintetben nincs is rá szükség. Megteszi a jó öreg tetszikelés is. És lassan eljön az az idő, amikor nem az lesz mérvadó, hányan vannak jelen valakinek a temetésén, hanem az, hogy hányan lájkolták a halálhírét. Szinte látom a saját generációm tagjait, amint megőszülve, glóriával a fejük fölött lóbálják a lábukat egy bárányfelhő szélén, és wifi-jelszót kunyerálnak Szent Pétertől, hogy egymással versengve gyorsan ráfrissítsenek, mennyi az annyi. te lájkoltad már valakinek a halálhírét? Szavazz! Igen Nem, de elképzelhetőnek tartom, hogy fogok Soha nem tennék ilyet Nem vagyok fent a Facebookon Megosztom az eredményt Ez a cikk először a szerző blogján jelent meg.