Oldal.Info
Randikrónikák: az olasz fiú, aki folyton csak etetett
Így (ne) pasizz be manapság: sokat látott, hallott és tapasztalt barátnőnk elképesztő fiúzós kalandjairól mesél. 6. rész. Zsuzsával nagyon szeretjük a Sziget-hetet, ami tulajdonképpen a gyors kalandok vadászidénye, akár kihasználjuk ezt, akár nem. Volt már olyan, hogy hazacipeltünk valami szép angol-ír-spanyol-francia fiút, meg olyan is, hogy csak udvaroltattunk magunknak, vagy hogy ártatlanul végighaverkodtuk és ittuk a Kazinczy utca környéki arany sokszöget mindenféle vegyes nemzetiségű, korú és nemű, de annál vidámabb társasággal. Gábor velünk ellentétben igazi Sziget-lakó, már hetekkel a nyitás előtt alkoholt ás el a Sziget különböző pontjain, és aztán örülünk, ha elő-előkerül egy estére. Mi viszont csak így, távolról élvezzük a fesztiválidényt, valahogy nem a mi stílusunk (Zsuzsa néha bemegy tombolni egy-egy koncertre napijeggyel, én még azt se). Tavaly nyáron történt, hogy Zsuzsa, Elvira, meg én nyakunkba vettük a várost. Összetalálkoztunk a mosdóban három belga kiscsajjal, akik valami elemien aranyosak voltak, nevettünk és beszélgettünk, aztán ők továbblejtettek az éjszakában, mi pedig egyedül maradtunk, és éppen elkezdtünk azon gondolkodni, hogy talán az egészhez nagyon öregek vagyunk már, amikor odaült hozzánk négy olasz fiú. Jaj, az olaszokat nagyon szeretem. Folyton nevetnek és bókolnak (fiúk is, lányok is) és ha van valami, hát ez elég jó kombináció. Ezek négyen szintén nagyon édesek voltak. Még Elvira sem köthetett bele az udvariasságukba, pedig neki aztán rögtön ketten is tették a szépet, bele is pirult rendesen. Zsuzsa agrárpolitikáról beszélgetett a harmadikkal (nem viccelek, tényleg: Zsuzsa aranykalászos gazda, de ezt majd máskor elmesélem), én pedig a negyedikkel söröztem, akit Francesconak hívtak. Már egy kicsit fáradt voltam, és talán a negyedik sörömről lehetett szó egy olyan estén, amikor másnap dolgoznom kellett, de Francesco annyira tündéri srác volt, hogy maradtam még egy-két óráig, amíg ő mindent megosztott velem a munkaterveitől a kutyája fényképén át a Svájc iránti rajongásáig, és mindent meg akart tudni rólam, a munkaterveimtől a családomon át a kedvenc ételemig. Az angoltudása elég tört volt, de az alkohol segített, és remekül szórakoztunk mindketten. Megosztotta velem azt is, hogy hajnali négykor repülnek vissza Milánóba, és megkért, hogy menjek vele. Ezen nagyon jót röhögtem, mondtam, hogy lehetetlen. Akkor ígérd meg, hogy eljössz valamikor, fűzte hozzá, én meg kis gondolkodás után azt mondtam, hogy oké. Rajta volt egy sapka, az én hajamban egy fekete hajszalag, zálogot cseréltünk, hazamentem. Másnap reggel csörgött a telefonom, felébredtem kissé másnaposan, megnéztem – azt mondtam magamnak: ki ez a Francesco aki a reptérről írt nekem, hogy mégis inkább jó lett volna ha magával visz? JAAA, esett le pár másodperccel később, épp amikor a fejfájás belém hasított. AZ a Franceso. Na hát ha valami, akkor az soha nem fog megtörténni hogy kirepüljek Milánóba valami creepy ismeretlenhez, akit egy csomó sör után ismertem meg. Nem, kizárt. Én nem vagyok ilyen. Aztán Francesco majdnem minden nap rám írt. És annyira jófej volt a tört angolságával. Nem írt sokat, csak hogy hogy vagyok, mit ettem ebédre, meg hogy mikor megyek. Küldött fotókat a kutyájáról. Meg a motorjáról, amire nagyon büszke. Meg szelfiket. A csuklójára tekerve viselte a hajszalagomat. És bár csak egy évvel fiatalabb nálam és egy vad motoros fiú, tele tetoválással, dicséretes módon a farkáról nem küldött egyet sem. Tényleg. És minden, minden egyes alkalommal megkérdezte, hogy mikor megyek ki hozzá Milánóba. Annyira nem tudtam dönteni, hogy feltettem a nagy kérdést a baráti kör-facebookcsetünkben. Elvira természetesen frászt kapott. Mert szerinte ez kurvaság. Szerinte azonnal le is kellett volna tiltanom a srácot, ha már részegen olyan hülye voltam, hogy megadtam neki a teljes nevemet. Zsuzsa persze jóval engedékenyebb volt ennél, szerinte menjek azonnal, és ha nem tetszik a dolog mégsem, majd csak találok magamnak valami hostelt Milánóban. Gábor meg azt mondta, hogy ha szeretném, akkor elkísér, és ő a városban marad és kimenekít, ha hívom: na EZ viszont azért kicsit tényleg meredek lett volna. Úgyhogy megköszöntem nekik a segítséget, hirtelen felindulásból írtam is Francesconak, megbeszéltünk egy időpontot, lefoglaltam repülőjegyet Milánóba a következő hosszú hétvégére, a biztonság kedvéért megnéztem az elérhető hostelokat, és írtam Zsófi nővérének, aki egy olasz tetoválóművészhez ment feleségül Velencében (igen, ez a része kicsit bonyolult), hogy ha bármi gond van, vészhelyzet esetén hozzájuk menekülök, ha kell stoppal. Jó, lehet hogy kicsit túlparáztam, és aztán ez az érzés az utazás napjáig egyre nőtt. Végül már annyira rettegtem attól, hogy Francesco egy ilyen Joseph Fritzl-jellegű pincébe fog zárni, hogy a hajnali indulásomat megelőző éjszakát a Liszt Ferenc téren töltöttük Zsuzsával, egy üveg pinot noir mellett, miközben én főképp szorongtam. Aztán jött a taxi, felültem a repülőre, és egyszer csak ott voltam Milánóban. A város már a gépről is gyönyörű volt, a háttérben a fenségesen nyújtózkodó Alpokkal- csak éppen végig azon gondolkodtam leszállás közben, hogy nem is csekkolok ki, hanem valamilyen ürüggyel bent maradok, és az első géppel visszarepülök Magyarországra. Mert, jutott eszembe, ÉN ERRE A FIÚRA NEM IS EMLÉKSZEM!!!! Nem hogy arra nem, csókolóztunk-e (úgy rémlik, nemigen), hanem hogy milyen az arca élőben, a mosolya, az illata, tetszik-e egyáltalán... Teljesen leizzadtam. Álltam a reptéri mosdóban, és remegett a kezem. Aztán nagy nehezen kisétáltam az előcsarnokba, és ott várt rám egy göndör, fekete hajú olasz fiú, hatalmas, megnyugtatóan zöld szemekkel, és vigyorgott. Én meg teljesen megnyugodtam, mert abban a vigyorban semmi, de semmi rossz szándék nem volt. Kedves, nyílt mosoly volt, egy nagyon helyes fiútól. Odajött hozzám, átölelt, közölte, hogy sokkal szebb vagyok, mint nyáron, leemelte a fejemről a sapkáját, a hajára csapta, aztán kimentünk a reptér előtt várakozó Alfa Rómeójához. Mármint így tényleg. Persze azért gyanakodva figyeltem, és biztos voltam benne, hogy azonnal követelni fogja hogy dugjunk (mintha egyébként nem kábé azért repültem volna hozzá, de úgy tűnik a repülőút megviselte az idegeimet). De nem. Először elvitt egy kis kávézóba és büszkén körbemutogatott mindenkinek (egy életre megtanultam, hogy la bella ragazza), miközben belém tuszkolt egy kávét meg egy csomó aprósüteményt. Aztán elvitt a piacra, hogy vegyen friss házi tésztát meg sajtot, meg sonkát, meg tengeri herkentyűket a vacsorához. Aztán vettünk bort: lelkesen magyaráztak róla a haverjával, a borboltos negyvenes Paoloval, aki szerint... la bella ragazza. Végül Francesco rám nézett, látta, hogy alig állok a lábamon a fáradtságtól, és hazavitt. Bekísért az ágyáig, betakargatott, és otthagyott aludni (mert hogy ő meg megfeledkezett az olajbogyóról, mondta). Én pedig elaludtam és olyan jót pihentem, mint hetek óta sosem. Aztán felkeltem, ő pedig bevitt Milánóba és vettünk ajándékot az anyukámnak, meg nutellás palacsintát nekem, körbe sétáltuk a várkastélyt, hülyéskedtünk, megebédeltünk a dóm mellett egy tetőteraszon. Ilyesmivel telt el négy napom, és Francesco isteni édes volt, és igen, az ágyban is jó volt, és főzött rám, meg elvitt, bemutatott az anyukájának, a barátainak, a kutyájának, a motorjának, még a futballedzőjének is. Megmutatta a Comói-tavat és Luganot, vacsorát főzött nekem, és jól kielégítette az étvágyamat. Aztán elvitt a helyi bárba dartsozni. Nem volt egy pillanat, amikor unatkoztam volna emellett a kócos hajú, folyton nevető fiú mellett. Az utolsó este szervezett a tiszteletemre egy borozós vacsorát (mi mást) a haverjaival, és miután befejeztük, és kint üldögéltünk a teraszon, megkért, hogy költözzek Milánóba. Összeborzoltam a haját, és azt mondtam, butaságokat beszél. De tényleg. Ez egy nyaralás volt neki is, nekem is. Valami furcsa. Nem értjük és nem ismerjük egymást, teljesen különbözőek vagyunk, a nyelvünk, a kultúránk, az ízlésünk, a közegünk, én inkább olvasok, ő inkább videojátékozik, mások a céljaink, és az elveink, az egyetlen közös dolog, hogy szeretjük a jó ételt, a jó bort meg a jó szexet, de erre nem lehet egy kapcsolatot – még egy kapcsolatféleséget se – felépíteni. Rágyújtottam, leült mellém a kőpadlóra, az ölembe hajtotta a boglyas fejét, cigiztünk. Hallgatott, aztán azt mondta, igazam van, bár a borral kapcsolatban megjegyezné, hogy az, hogy néha szénsavas vízzel öntöm fel, szerinte undorító. Ezen jót nevettem. Itt is rögtön az első konfliktus. Később kitereltük a barátait, ágyba bújtunk, másnap reggel hazajöttem. Már hiányzott a saját életem, a problémáival együtt. Néha rám ír, mindig megkérdezi, mikor látogatom meg, azt írom, majd... alig van időm, meg hát bonyolultak a dolgok. A hajszalagom nála maradt, még hordja a csuklóján. Megígérte, hogy jön a Szigetre, mondtam, hogy oké, ha úgy gondolja esetleg írjon rám. Aztán mindig megkérdezi, mit ettem ebédre, én részletesen beszámolok neki, és jól megszid, ha nem figyelek oda, és nem kényeztetem eléggé magam, mert Francesco szerint minek élni, ha nem élvezzük ki teljesen: és ebben maximálisan egyet is értek az én szép kis olasz szeretőmmel.