"Viszik a cigányokat"
Aznap éjjel nem arra az ijedtségre ébredtem, hogy kisebb-nagyobb ügyeim elvégzésére ki kellene menni a barakk hátsó kijárata mögé elintézni a dolgomat, hanem kutyaugatásra, sikítozásra, német ordítozásra és teherautó-zúgásra. Meg arra, hogy időnként, nyilván a forduló teherautók lámpáitól, kivilágosodott a barakk, mert fönn, a gerincen, mintha valami külön kis házikó lenne, egy ablaksor húzódott végig, dróttal erősített katedrál-üvegekkel. Nappal ezért tűrhetően világított volt, az eredetileg a monarchia hadserege lovainak készített istálló belseje. A téli fűtést is szellemesen megoldották: egy méternél alacsonyabb téglaépítmény húzódott végig középen, az egyik végén a tűztérrel, a másikon egy keskeny kéménnyel. Ez a téglacsík kétfelé osztotta az épületet, mindkét oldalon keskeny járda és betonozott alap a lovaknak. Amire most esténként, amikor betereltek bennünket, nappalra a fal mellé rakott deszkalapokat kellett szétrakni, ezeken feküdtünk. Nem akárhogy. Az első sor a barakk falának támasztott háttal „feküdt”, felhúzott térdekkel, szétvetett lábakkal, mert a következő sorban fekvők ide tették a fejüket, és így tovább. Így fértünk el talán 200-300-an is egyetlen épületben. S akinek ki kellett menni soha nem talált vissza a helyére, mert álmukban az emberek azonnal „összefolyták” az üres helyeket. Ezért hajnaltájban, nem egylábon, mint a gólyák, de két lábon ácsorgó emberek várták a világosságot, hogy hátha mégis valahová legalább leülhetnek.