Egy pofon sem csattant
1990-től ön volt az MDF frakcióvezetője, emellett a Kónya-dolgozat, illetve a Kónya-Pető-vita kapcsán is elmondható, hogy az igazságtétel tekintetében jelentős szerepet vállalt. Visszatekintve a politikai pályájára, mit gondol, érte-e valamilyen negatív hatás emiatt? - Tény, hogy az akkori ellenzéki propaganda, a véleményformáló értelmiség és a velük rokonszenvező sajtó rendkívül élesen támadott az igazságtétel kapcsán. Úgy állítottak be, mint valami félelmetes figurát, akitől félteni kell a jogállamot és a demokráciát. A népszerűségi listákon ebben az időben csúsztam le az utolsók közé. A megítélésem talán csak a belügyminiszterségem idején javult kis mértékben. Minek tudható be, hogy a Magyarországon működő három baloldali párt - az MSZP, a Demokratikus Koalíció, illetve a Szociáldemokrata Párt - vezetői is milliárdosok? - A két utóbbi párt esetében ez kétségtelenül igaz, és baloldali pártokról lévén szó, ez valóban sajátságos helyzet. Az okokat talán ott kell keresni, hogy a korábbi KISZ-vezetők, pártemberek, az állami vállalatok vezetői közül kapcsolati tőkéjüket felhasználva sokan meggazdagodtak az első időszakban. A privatizáció során többnyire ők tudták a zsíros falatokat megszerezni. Egyrészt volt a spontán privatizáció, ami teljes mértékben ellenőrizetlenül zajlott a szabad választások előtt, amikor pedig már rendezett körülmények között folyt a magánosítás - mert a privatizációs törvényt az elsők között hoztuk meg -, alapvetően két körből jöttek azok, akik részt tudtak venni a privatizációban: egyrészt a külföldiek, Magyarországról pedig olyanok, akik képesek voltak bankkölcsönhöz jutni. Ez utóbbihoz pedig kapcsolatrendszer kellett, amivel elsősorban a pártállami káderek rendelkeztek. Az MDF-kormány és a parlamenti többség csak annyit tehetett, hogy meghozta a megfelelő privatizációs törvényt, de arra már nyilvánvalóan nem volt ráhatásunk, hogy ki az, aki élni tud a törvényes lehetőségekkel. Persze megpróbálkoztunk különböző technikákkal, hogy szélesebb rétegeket is bevonjunk a privatizációba, ilyen volt a munkavállalói részvény program, az E-hitel és a kárpótlási jegy, de az alapvető tendenciákon mindez nem változtatott. Még egy dolgot megpróbáltunk: újra pályáztattuk a vállalatvezetőket, de a dolgozók rendszerint a korábbi vezetőket választották újra. Ha pedig a kormány hatáskörébe tartozó vállalatoknál próbálkoztunk vezetőket lecserélni - emlékezzünk csak a Hanglemezgyár igazgatójára vagy más veretes kommunistákra -, az ellenzék interpellált, a sajtó pedig arról cikkezett, hogy üldözzük a szakembereket. Nagyon nagy volt az ellenszél. A héten rendezték meg az emlékezetes, 1991-es Kónya-Pető-vita második felvonását, ami az igazságtételről szólt. Pető Iván azt mondta, akkor és most is neki van igaza, nem lehetett végigvinni a kommunista bűnösök bíróság elé állítását. - Elsősorban azért, mert az ellenzék nem támogatta. Arról egyébként soha nem volt szó, hogy politikai ügyekben büntetőjogi felelősségre vonás lesz, csak arról, hogy a legkirívóbb bűncselekményekben - melyek az elkövetés idején is bűncselekménynek számítottak, de amelyeket a rendszerváltásig politikai okokból nem üldöztek - a bűnösök a független bíróság elé álljanak. 1990-ben önök kerültek kormányra. Miért nem volt elég erejük végigvinni az akaratukat? - Mert az emberek csalódtak a rendszerváltásban, az ellenzéki pártok pedig, hátuk mögött a véleményformáló értelmiséggel és a sajtó nagyobbik részével, kihasználták ezt. Már a taxisblokád idején, ami az első nagy krízis volt, és amikor először került veszélybe az ország stabilitása, a köztársasági elnök nem a békét igyekezett helyreállítani, hanem egyértelműen a taxisok oldalára állt, az SZDSZ elnöke pedig a kormány leváltását követelte. Az ellenzék akkor már nem a rendszerváltás kiteljesítését tartotta feladatának, hanem a hatalom mielőbbi megszerzését. Ennek érdekében akadályozták az igazságtételt is, mert úgy gondolták, hogy amennyiben ez nem sikerül, a kudarcért a kormányt teszik felelőssé a választók, elsősorban a kormánypártok hívei. Nem véletlen, hogy aminek leginkább keresztbe feküdtek, az az igazságtétel és a kárpótlás volt, no meg a régi rendszer kádereinek a lecserélése. Tudták, hogy ezek azok a kérdések, amelyek a legnagyobb feszültséget okozzák a kormányzó koalíció híveinek és tagjainak körében. A társadalom egy része az elhibázott privatizáció miatt is keserűen gondol a rendszerváltozásra. - A választások előtt az ellenzéken belül egyetértés volt abban, hogy magánkézbe kell adni az állami tulajdon jelentős részét. Mindössze arról szólt a vita, hogy milyen gyorsan kell lebonyolítani a privatizációt, és milyen mértékű legyen a privatizálás. A szabaddemokraták részéről elhangzott az a gondolat, hogy az sem baj, ha ellopják, de mindenképp kerüljön magántulajdonba az állami tulajdon. A privatizáció során egyébként történtek nagy hibák, de ezek szinte teljes egészében a Horn-kormány időszakára esnek, amikor például külföldi kézbe adták az energiaszolgáltató cégeket. Ezek azóta is óriási haszonkulccsal működnek Magyarországon, nem beszélve arról, hogy ez kiszolgáltatottá tette az országot. Ezt nem szabadott volna megengedni. Egyes feltételezések szerint a németek azért bántak kitüntetett figyelemmel az egykori kommunista vezetőkkel, például Németh Miklóssal, Horn Gyulával, mert a privatizáció során nagyon jó feltételekkel juthattak magyar állami cégek birtokába. Ön hogy látja ezt a kérdést? - A németek a határnyitás miatt voltak hálásak Hornnak és Németh Miklósnak. Kohl kancellár például felvetette Antall Józsefnek, hogy nem akarná-e megtartani külügyminiszterként Horn Gyulát. Antall erre visszakérdezett, hogy Kohl el tudna-e képzelni egy szociáldemokrata minisztert a CDU kormányban, ha nem alkotnak koalíciót. Kohl ezek után nem erőltette tovább a kérdést. Összességében hogyan értékeli a rendszerváltást? - Úgy, ahogy szerintem mindenki fogja, amikor már nem lesz tárgya az aktuálpolitikai csatározásoknak. Ez volt a magyar történelem egyik kiemelkedő időszaka, amire büszke lehet a nemzet. Sikerült helyreállítani az ország függetlenségét, a jogállamot, a demokráciát. És mindez úgy zajlott le, hogy egy pofon sem csattant. A magam részéről teljes sikernek tartom a rendszerváltást. Persze, lehetett volna következetesebb, ehhez azonban szükség lett volna arra, hogy a hajdani Ellenzéki Kerekasztal pártjai között a választások után is megmaradjon az együttműködés az alapvető kérdésekben. Többek között az igazságtétel ügyében.