Naplóbejegyzés - utolsó előtti +2
A hetes busz meghozza a sérülteket. Tibor a saját lábán jön, Doki ellátja a sérüléseit. Zsoltot azonban hordágyon hozzák. Egyből sokan lesznek körülötte. Mindenki segít vagy aggódik, esetleg fényképez. Berakjuk őt a mentőbe. Doki rögzíti a fejét. Azt mondja ez alapprotokoll ilyen esetben. Szóval ez jár Zsoltnak. (Zárójelben megjegyzem, hogy Tibor nevű sérülteknek ezek szerint nem jár a nyakrögzítés. Mázlim van.) Ádám vezet, Tamás bevágódik egy másik autóba, és elindul a karaván a biztosító által megjelölt helyi kórházba. Kara megy előttünk, és mutatja az utat. A forgalom óriási. Most teljesen jogosan és szabályosan használjuk a szirénát. Hatása nincsen. Senki nem húzza félre a kormányt. Sőt... Szerencsére a kórház nincs messze. Zsoltnak egyelőre a legnagyobb baja az, hogy szeretne kimenni. Szerencsétlenségére remekül rögzítették a hordágyhoz. A kórházba időben odaérünk. Hordágy kigurít, és eltűnik a helyi elit kórház mélyén. Mind a négy velünk lévő dokival együtt. Kara az ötödik, Ő ismeri a járást. Nem ettünk egész nap semmit. Már egy óra is elmúlt. Várjuk a diagnózist. Szólunk, hogy elindulunk a környékbe, hogy valami harapnivaló után nézzünk. Indítsák be a szirénát, ha hiányzunk. Találunk egy éttermet, de ki tudja mennyi idő alatt készítik el a kaját. Inkább tovább megyünk. Az utcán két oldalt árusok. Ádám az egyiknél talál egy rablóhússzerű ételt, sültkrumplival. Jól néz ki, de a hely olyan, hogy inkább nem kérek belőle. A túloldalon másik árusnál zacskóba csomagolt tésztaszerű hengerek. Megkóstoljuk. Mintha fánk tésztából lenne kisütve. Egészen finom. Egy zacskó ára 250 szefa (CFA). Veszünk mellé kólákat is gyorsan. Az üvegbetét miatt ezt a helyszínen kell elfogyasztanunk, ezért nekikezdünk a zacskó tartalmának is. Az árusok közben méregetnek minket, amerikaiaknak vagy olaszoknak néznek. (Egész sok helyen néztek olasznak minket.) Elmondjuk, hogy magyarok vagyunk. Nagyon mosolyognak. Vagy örülnek nekünk, vagy csak viccesnek találják, hogy valaki magyar. Érdeklődöm az étel neve után. Gateau. Süti. Ennyi. Nincsen külön elnevezve. Hogy rendben legyenek a világon a dolgok - és ne beszéljünk össze vissza - megtanítom nekik, hogy ezt nálunk NUDLI-nak hívják. Mondjátok szépen NUUUDLIIII! A négyfős kórus a napernyők alatt erősen próbálkozik. NOOUUUDLEEEE! Majdnem jó! Még egyszer! Jól megy! Pákó jelenthet nekik. Jövőre a Himnuszt tanuljuk meg. Vissza a kórházhoz. Még egy kicsit várunk, hogy kiderüljön kell-e valakit fekve szállítani. Szerencsére mindenki jól van. Indulunk a hatodik kerület kórházába, ahol már reggel óta várnak bennünket. Kara elől száguld a Vitara-jával, mi pedig követjük ügyesen a forgalomban. Kicsit félek, hogy leesnek a tetőről a csomagok, mert azt az autómosás után, csak provizórikusan rögzítettük azokat. Nem gondoltunk arra, hogy ennyit fogjuk még használni ezt a remek autót. Vissza kell térnem kicsit a takarításra. Ugye az út során rengeteg koszt sikerült összeszednünk. Az átpakolásoknál próbáltuk javítani a helyzetet, de negyed óra múlva kétszer annyi por jött be az ablakon és a szellőző rendszeren. Ezért Ádámmal Bamako helyi Shell kútjára mentünk, kipakoltuk a kocsit, és 3000 szefáért külső belső takarítást vásároltunk. Leslagozták a mentőt kívülről. Azután belülről. Nem végeznek félmunkát! Utána vödör vizekkel estek neki. Alaposan takarítottak. Mindegy mennyi vizet pancsoltak el az autóra, mindig fekete lé folyt le róla. Ádám elment a shop-ba innivalót vásárolni, én közben a kirakatra festett mikulást és karácsonyfát fényképeztem. (Fura volt abban a környezetben ilyet látni.) Amikor elkészült a takarítás Ádám kinyitotta az oldalajtót. Kb. 30 liter víz ömlött a lábára a fülkéből. Már csak röhögött rajta. A visszapakolás során kitaláltuk, hogy borravaló helyett inkább égőkészletet és steklámpát adunk a melósoknak. Flottás tervez, melós végez. Örültünk, hogy bepakolhattuk a kocsiba ami megmaradt, ugyanis ügyesen ellopták a cuccaink egy részét. Ott tartottam, hogy robogunk átadni a mentőt. Jó messze megyünk, a város szélére. A kórház udvarán egy verandaszerű épület teteje alatt nagyjából harminc ember vár minket. Összejött mindenki, aki számít, és még mi is a mentővel. A veranda előtt állítom le az autót - utoljára. Kézfogások, a szokásos bonzsúr-szava-bien protokoll. Kipakoljuk a cuccokat. Nagyon sok csapat adta oda nekünk a gyógyszereket, műszereket és egyéb holmikat, amiket egy kórházban használni lehet. A tető alatt, velünk szemben felsorakoznak az összegyűltek: a kórház igazgató, dokik, ápolók, a polgármester, a vének tanácsa, a nők tanácsának elnöke, még a rendőrfőnök is eljött. Kara fordít. Ők örülnek az ajándékoknak, mi örülünk, hogy segíthetünk. A vének elnökének adjuk át a kulcsokat. Kóla folyik számolatlanul. Elindulunk körülnézni a kórházban. Földszintes épület hat helyiséggel, plusz a váró. Inkább siralomházra emlékeztet, mint kórházra. Rendkívül nyomorú hely. Az egyik betegszobában egy kislány fekszik a matracon. Karon-ülő még. Az anyukája mellette. A kicsi sűrűn piheg a melegben. Infúzióra van kötve, ami egy deszkából ácsolt állványról csöpög. A szobában összezsúfolva egymás mellett öt ágy áll. Közöttük a földön különböző színű, ismeretlen eredetű nedvek. Belépni sem merünk. A kislány éppen a maláriával küzd. Mi a küszöbről szorítunk neki. A másik két helyiség a szülés előkészítő és a szülő szoba. Ádám ügyesen be is megy oda. Éppen csak nem mutatják be neki az asztalon fekvő, szülésre előkészített meztelen nőt. A következő szoba a kórterem, ahol az ágyakat szúnyoghálóval lehet fedni. Itt szerencsére senki nincsen. A helyiségek eléggé sötétek, koszosak, lerobbantak. Beteg emberek tartózkodására kiválóan alkalmasak, de nehéz elképzelni, hogy itt bárki képes meggyógyulni. Úgy érezzük, ennél jobb helyre nem kerülhetett volna az ajándékunk. Annál is inkább, mert a kórháznak idáig még egy mentőautója sem volt. Reméljük, hogy az L300-as még sokáig fogja szolgálni a helyi betegek mielőbbi gyógyulását. Ádám meg is jegyzi, hogy a mentővel megháromszorozzuk a kórház vagyonát. Készítünk még pár fotót együtt a vénekkel, dokikkal, akárkivel. Mindenki nagyon örül nekünk. Azután Kara a saját autóján elvisz minket a piacra. Nem akar egyedül hagyni, mert úgy gondolja, nem fogjuk megtalálni a legjobb helyet. Igaza is van. Azon szerencsések közé tartozunk, akik így eljutottak a helyi kézműves vásárba. Varázslatos hely. Szerintem ott forgatták az Indiana Jones-t. Árkádos épületek. Szűk, kicsi utcák, átjárók, pici csarnokok és boltok. Mindenütt áruk és azokat készítő kézművesek. Épp csak annyi hely van, hogy libasorban tudunk haladni. Kikészített állatbőrök, faragott szobrok, maszkok, hangszerek, ékszerek. Lépten nyomon ránk akarnak sózni valamit. Oszolj következik. Megbeszéljük, hogy mikor és hol találkozunk. Tamással mi együtt megyünk, Ádám eltűnik. Körbejárunk mindent, és próbáljuk élvezni a hely hangulatát. Vásárolunk ezt azt. Hamar eltelik az idő, és együtt folytatjuk az utat vissza a hotelbe. Az irányt már GPS nélkül is tudjuk. A vudu piacon kell keresztül mennünk. Levágott sakál fejeken legyek hemzsegnek, egy másik asztalon ismeretlen állatok lábai. Szárított füvek és bőrök mindenütt. Tamás fényképezni akar, de amikor egy fekete ember, késsel a kezében hangosan nemtetszését fejezi ki, inkább meggondolja magát. Az összes utca egy-egy nagy piac. Egyikben szőnyegeket, a másikban ágybetéteket, a harmadikban autó alkatrészeket árulnak. Egyirányú utcában sétálunk az autók között. Inkább ott, mert a járda és az út széle járhatatlan. Szmog keveredik, mindenféle egyéb szagokkal. Nem kellemes, de aki idejön, annak ez jár. Az utcán folyik végig a szennyvíz egy nyitott csatornában. Jobb vigyázni hová lép az ember. Ma játszik az Afrika Kupán Mali és Elefántcsont Part. Az egész város zászlókkal tele. Piros-sárga-zöld sapkákat, ruha díszeket, zászlókat és mezeket árulnak mindenütt. Veszünk mi is. Karától tudjuk, hogy még sosem győzte le Mali ezt az ellenfelet. 0-0 lenne a legjobb. Győzelemre semmi esély. Ettől függetlenül, mindenki fel van dobva, és várja a meccset, ami ötkor fog kezdődni. Mi csak gyalogolunk át a tömegen. Találkozunk néha egy-egy ismerőssel a mezőnyből. Aki fehér ember, annak mindig köszönünk, és mindig magyarul köszönnek vissza. Jó sokan vagyunk most itt. Egy épület verandájának párkányán egy tévé éppen a meccs előtti himnuszokat közvetíti. Kb. 10 néger ül előtte. Közéjük kéredzkedem én is. Úgy gondolom, hogy a kezemben látható Diarra 6-os számú meze jó belépő a Mali szurkolótáborba. Tamásék visszamennek a hotelbe. Én kapok egy ládát, amire leülhetek, és együtt izgulhatok a helyiekkel. Eltelik némi idő, mire észreveszem mennyien lettünk a teraszon. Még a közlekedési rendőr is otthagyta a posztját, és itt nézi a meccset mögöttem. Sajnos Elefántcsont Part csapatában játszik Drogba, és ez már az első félidőben egy gólt jelent nekik. A Mali játéka eléggé - hogy is mondjam, hogy ne bántsam meg őket - olyan magyaros. Az első félidő után jobbnak látom távozni. Ha balhé lesz itt, tuti az egyetlen fehérembert fogják ütni... A második félidőt már a többiek társaságában töltöm a hotel halljában. Beszélgetünk más csapatokkal. Sokan érdeklődnek a sebesültek felől. Sokan azt várják, hogy induljon a gépük. Vacsizunk egy utolsót az étteremben. Szép a tálalás, nagyon finomak és érdekesek az ételek. A számla is szép ezek után. Engedményt a rajtam lévő Diarra mez ellenére sem kapunk. Sajnos nem jól muzsikáltak ma sem a fiúk: 3:0-ra nem jár a buli... Vacsi után kihozatjuk a holminkat a helyiségből, ahol őriztettük. Átöltözünk. Még utoljára elajándékozom a londinernek a tornacipőmet. Már nem férne be a csomagomba, és figyelembe véve a szagát, nem is szívesen tenném be oda. Új gazdája jobban örül neki, mint bármilyen borravalónak. Rá akarja írni a nevemet, hogy emlékezzen arra kitől kapta, de szerencsére nem talál tollat. Szagról úgyis azonosítani tudja majd. J Transzfer járat visz ki bennünket Bamako-ból a reptérre, ami Oszi szerint, olyan mint a bajai pályaudvar. És valóban olyan. Kábelkötözővel próbáljuk rögzíteni a zsákok csatjait, és pár másik csapat társaságában elterülünk a padokon. Nagy a zaj. Jönnek-mennek az emberek. A többiek alszanak. Később megérkezik a T3-as csapat öt tagja is. Elmesélik, hogy csónak túrán voltak a Nigeren. Inkább érdekes út volt, mint élvezetes. Aki elvitte őket csónakázni nagyon kitett magáért. Állítólag menü is volt útközben. A Nigerben kimostak egy tálat, amibe friss zöldségeket tettek majonézzel leöntve. Volt, aki evett is belőle. Nagyon bátrak! A kocsijukra előzőekben vagyonokat költöttek útközben. A vízpumpa hibás javítása után még motort is kellett cserélni. Az új motorral is csak pár száz kilométert tudtak megtenni. Majd 1700 km-en keresztül vontatták őket. Ez 12 literről 7-re csökkentette a fogyasztási átlagukat. Niono-ban megváltak a T3-astól. Onnan a Hummer csomagterében utaztak öten. A cuccukat szétosztották a többi autó között. A bamakoi szállásról idő előtt kidobták őket, hiába foglaltak és fizettek volna előre a szobáért. Ezért fogtak egy taxit és kijöttek a repülőtérre, hogy itt töltik az éjszakát. Már indulásnál lángolt a taxi kipufogója. Menet közben csak annyira gyulladt ki a kocsi, hogy még elértek vele a reptérig. Mindenük füstszagú. Számomra - és saját véleményük szerint is - ők a lúzer-kategória abszolút győztesei. Nagyon kedvelem a bandát, de nem biztos, hogy szeretnék velük egy gépen utazni. Ki tudja, mi történik még velük a hazaúton!? Nagyon lassan jön el hajnali kettő óra, akkor lehet becsekkolni. Feladjuk a csomagokat. Várunk tovább. Megérkezik végre a Rolyal Air Maroc megfelelő járata, és elindulunk Casablanca felé. Mindenki jobbra-ballra dől. Nekem sehogy sem sikerül aludni, ezért a monitort figyelem, ami mutatja a repülő haladását. Néha arab, néha latin betűkkel jelzi a környező városok nevét. A kaja szörnyű, de eszünk belőle. Újra alszik mindenki. Cserébe azért mert ébren maradtam, megnézhetem Marakesh hajnali fényeit az égboltról. Casablanca. Erős szél... Hideg van. Egy óra az átszállásra nem túl sok. Reménykedünk, hogy a csomagjaink is megtalálják a továbbinduló gépet. Újra a Royal Air Maroc fedélzetén ülünk és újra rettenetes kaját kapunk. De megesszük. Látjuk fentről Gibraltár szikláit. Nem túl sok sikerrel fényképezünk, a nap pont rossz szögből süti a tengert. Végre Európa! A gépen nézzük még a marokkói reklámokat, és várjuk a brüsszeli leszállást. Ettől jobban már csak a brüsszeli felszállást várjuk majd. 5 és fél óra a reptéren. Jövünk, megyünk Lizardékkal. Beszélgetünk. Nagyon lassan telik az idő. A reptér kihalt, de nem is hiányzik a tömeg. Pihenünk az újabb két órás repülőút előtt. Ádám próbál leszokni arról, hogy minden fehér embernek köszönjön. Veszünk némi ennivalót és tovább várunk. A Brussels Airlines Boeing 737-ese nagyobbnak tűnik, mint az Air Maroc gépei, de szakadtabb. Pénzért adják az üdítőt, igya, aki szomjan halna! Két óra és otthon vagyunk. Alig beszélgetünk egymással. A gondolataink már régen landoltak Magyarországon. Mondják, hogy otthon hideg van. Annyi baj legyen. Jó hideg! Nem az a rossz meleg. Minden csomagunk megvan. Sőt az elsők között kapjuk meg azokat. Elköszönünk a többi csapattól, akikkel együtt utaztunk. A kijárat felé közelítve kiabálás hallatszik kintről. Talán együtt utaztunk a U2-val!? Nem lehet, mert nekik külön gépük van. Az örömünnep alapján még a vízilabda válogatottunk lehetett a gépen. Másnak ennyire nem örülnek itthon mostanában. De! Nekünk!!! Olyan társaság vár minket Ferihegyen, hogy azt álmunkban sem gondoltuk volna. Kollégák, barátok egyaránt együtt kiabálják, hogy SZÉP VOLT FIÚK! SZÉP VOLT FIÚK! Mi pedig meghatódva állunk előttük. Gyors helyzetjelentés az állapotunkról. Fáradtak és koszosak vagyunk. Rövid beszélgetés után elköszönünk mindenkitől. Csomagok a hátamon, indulok haza. Tamás és Ádám rám szól. Na mi van, tőlünk már el sem köszönsz?! Elszégyellem magam. De már annyira megszoktam, hogy bárhová megyek, ott vannak a közelemben, eszembe sem jutott, hogy hazáig már nélkülük megyek. Így ért véget a Budapest Flotta Bamako Team és a Mentőautó kalandos utazása.