Nézem és hallgatom a velem szemben ülő H. Tóth Mihályt, erősen koncentrálok, le kell jegyzetelnem a szavait, a halkan, néhol alig érthetően elrebegett mondatokat, a meggyilkolt kislány történetét, a gyilkossá vált apa történetét, makacsul jegyzetelek, hiszen ez a dolgom, tintával telik meg a füzet, de izzad a kezem, küzdök a sorokkal – a fenébe is, valahogy olyan kevés itt a levegő.