Az MTV közvetítésénél állandóan lemaradunk valamiről
A tűzijáték nem tűr meg maga mellett más látványosságot a képernyőn. Minden egyébnél erősebb. Olyan, mint amikor állatot visznek a színpadra. A színészek akár ki is mehetnének, mert mindenki azt lesi, bírja-e a ló, az elefánt a reflektorfényt, vagy idegesen odaizél a deszkákra? Ugyanilyen bűvösen vonzza a tekintetünket az, ahogy kibomlanak a különböző alakzatok, szikráznak, ropognak, pattognak az égen, és belehullnak a semmibe. Ez a tiszavirág életű ragyogás, ez a szemkápráztató csillogás, minden üressége ellenére elbűvöl. Beleláthatjuk a születést és a gyors elmúlást, de nem kell hozzá tartalom, a tüzes légi parádé önmagában is elkápráztat. Sőt, csak önmagában kápráztat el. Aki tűzijáték idején kinyitja a tévét, semmi mást nem akar látni. Nem vágyik arra, hogy eszmei mondanivalóval vegyítsék a tűzvarázst. Hogy az ország születését, István király révbe érését keverjék bele, vázlatos formában, táncban elbeszélve.