Vágy
Megint nehezen aludtak el. A nagyobbik nem érte be két mesével, némi veszekedés árán kihisztizte magának a harmadikat. A kisebbik nagyon fáradt volt, ám amíg testvére perelt, addig ő sem csukta le a szemét. Utána viszont átesett a holtponton – a nagyobbik már szuszogott, ő azonban csak dobálta az ágyon ide-oda magát. Eszter hol magához szorította, hol elengedte, a fejét meg a hátát simogatta. Meleg volt, a lehúzott redőnyök mögött is. A kinti hőség ellenállhatatlanul áramlott a szobába, s Eszter érezte, hogy izzad. Dühös lett. Fárasztotta a gyerekkel való perpatvar, a hosszas alkudozás, és nagyon zavarta, hogy miközben magához szorítva igyekszik elaltatni őket, a hátán, de egész testén is patakokban folyik a víz, eláztatja vékony felsőjét, a tetejében pedig mintha hozzáragasztaná a két kicsit. Ez volt a legrosszabb. Amikor már szabadulni akart volna tőlük, szerette volna, ha mindketten alszanak, és neki eljön az a délutáni egy-két óra, amit több-kevesebb nyugalomban tölthet el, a két gyerek teste minden melegével és az ő izzadtságával szinte odaragadt hozzá.