Zsótér Sándor: "Visszakerültem a padlásra"
Zsótér Sándor a Magyar Narancsnak mesélt a pályájáról, és arról, őt mi érdekli a színházban. Lapszemle. A Magyar Narancs cikkéből: Az interjúban többek között arról a "minimalista" formáról kérdezték a rendezőt, amely sokáig előadásainak meghatározó eleme, védjegye volt. "A Médea egy véletlen volt, egy istenadta olvasópróba eredménye; függővé váltam ettől a formától egy időre. És senki nem azt nézte, ez miért ilyen, csak a külsőséget ragadta meg, hogy csak ülnek és beszélnek, mint Vitray Tamás. Ez hozzátapad az emberhez - még ma is azt mondják, ha bemegyek a Vígszínházba, hogy jön a Zsótér, és a színészek majd csak ülnek és beszélnek. Ez nem rosszul esett, nem fájt, inkább dühített; azt gondoltam, másokról soha nem írják azt, hogy már megint átment a színésze a kandallótól jobbra, onnan meg balra. Ez is lehet üres, és akkor a mozgalmasságnak csak a látszatát kelti" - mondta a rendező, aki arról is beszélt, mi vonzotta ebben a formában. "Azt gondoltam, hogy a kimondott szavak a színészben képpé válnak, a néző pedig látja ezeket a szavakból született képeket, és nem kell őket óvodásan megmutatni. Voltak jobb és kevésbé jó pillanatok; ez függött a darabtól, társulattól, akiket ha nem érdekel ugyanúgy, ahogy engem, akkor megy az egész a kukába, helyettük nem csinálhatom. Hirtelen mindent a nyelvre bíztam, más eszközök rovására. Valószínűleg beszorultam ebbe, mint egy dióba, és szárazon csörögtem. Nem mentegetem magam: akkor ezt láttam jónak, ez vonzott" - fogalmazott Zsótér Sándor. "Sokszor falnak mentem egy-egy előadással, de mindig csak utólag láttam, hogy mást vagy másként kellett volna csinálnom, csak akkor, amikor már eltávolodtam tőle, amikor már elmentem a múltam mellett" - tette hozzá később. "A kishitűségem miatt éveken át iszonyatos érzés volt, hogy eltűnnek ezek az előadások, vagy hogy egy igazgató azt mondja: nem jönnek a nézők, úgyhogy ezt most kidobom a szemétbe - mintha az övé lenne a színház. Nekik se könnyű: sokszor gondoltam, hogy nem tudnak velem mit kezdeni, kedvelnek is, meg nem is; engedik, hogy betegyem a lábam, és közvetlenül nem lépnek rá. Talán én hoztam létre ezt a helyzetet, pedig nem zárkózom el semmilyen műfaj elől, nincs bennem sznobizmus, a Maya című operettnél is ugyanannyira érdekelt, hogy mit mondanak benne. Általában úgy szokott lenni, hogy azok a színházak, ahol többször dolgoztam, miután meghívnak, a következő előtt hagynak két év szünetet vagy pihenőidőt. Mármint ők pihennek ki engem - ezt hívom én büntetésnek. De ez nem az, inkább bérlet vagy lakbér. Ezzel váltom meg a következő munkát. A Vígben nagyon régen nem voltam, és most, miután megjártam az összes színpadát, visszakerültem oda, ahol a pályámat kezdtem: a padlásra. Lehet, hogy ez hálátlanság tőlem, hiszen nagy kockázatot vállaltak a Jelinek-darabbal. A Radnótiban most a Kurázsi mama miatt vagyok büntetésben, amiről én is tudom, hogy voltak hibái, de szerintem fontos lett volna, hogy játsszák. Az általános magyar színházi kép a körbesértődés, ami olyan, mint a körbetartozás. Marton László évekig hívott a Víg nagyszínpadára félelem és rettegés nélkül, és kockázatos darabokat adott. Ez most már nyilván nem lehetne így, mert minden színházban nagyon kemény üzletpolitika folyik" - vélekedett Zsótér Sándor. A teljes interjú a Magyar Narancsban olvasható. A Színház.hu nyári interjúját Zsótér Sándorral itt olvashatják.