Budai Gourmet Fesztivál
Nem mozgok valami otthonosan a budapesti fesztivál forgatagban, amióta évek óta csak rövid időkre járok haza, a legritkábban jutok el ilyen rendezvényekre. A hétvégi Budai Gourmet Fesztivál viszont nagyon jólesett. A Millenáris Park kiváló helyszín, sok ember mellett is szellős, tágas, kap az ember levegőt, nem lesz tömegiszonya. A boros-sajtos része azt hiszem különösebben nem tért el a szokásos borfesztiváloktól, néhány kiemelkedő, ill. érdekes pincészettől eltekintve, különösebben nem csigázott fel, bár a péntek délutáni hőségben nem is igazán tudtam magam rávenni, hogy kóstolgassak. Ami leginkább odavonzott, az a gasztronómiai program, ami ha jól értem, ilyen formában első alkalommal egészítette ki a fesztivált. A nagy sátorban 10-12 élvonalbeli, budapesti étterem mutatta be konyháját (a vidéket egyedül a balatoni Kistücsök képviselte). Nem könnyű feladat, nyilvánvalóan olyan ételeket kellett kitalálniuk, amelyek az adott logisztikai körülmények között, kvázi tömegrendezvényen is kivitelezhetőek, ugyanakkor kellően reprezentálják a konyha személyiségét és filozófiáját. Véleményem szerint ez tökéletesen sikerült. Néhány gondolatom: -Jó volt látni, ahogy ezek az éttermek jó hangulatban, egymás ételei iránt érdeklődően (de persze némi egészséges rivalizálást és csipkelődést nem mellőzve) dolgoztak egymás mellett. Ez azért nem túl gyakori, azonban üdítő és reményt keltő. - Jó volt, hogy közvetlen kommunikációra volt lehetőség a konyha és a vendégek között, szerintem ezt mindkét oldal nagyon élvezte. Azt gondolom, hogy az éttermek ezeknek a beszélgetéseknek és a kóstoltatott ételeknek köszönhetően számos új vendéget nyertek. -Tartok a nagy elhabosodástól – a habok és szifonos megoldások természetesen szerves részei a modern gasztronómiának, de részemről alapvetően akkor értékelem ezeket, ha ténylegesen van valamilyen hozzáadott értékük az étel egészéhez –azaz vagy ízben, vagy textúrában kiegészítik, kontrasztossá teszik. Erről nem minden esetben vagyok 100%-osan meggyőzve. Remélem, azért nem fogunk átesni a ló másik oldalára, magam részéről sokkal szívesebben látok az éttermekben az adott séfre jellemző, egyedi, eredeti íz-összeállításokat, mint a trendnek megfelelő, kötelező elemeket. -Desszert fronton úgy tűnik, nem vagyunk igazán erősek. Szubjektív vélemény, de nekem a desszert egy étteremben majdnem olyan fontos, mint az azt megelőző fogások. Ebből sajnos nem sokat láttunk, az Auguszt-tot (az a rizsfagyi remek volt) és a Costes-t kivéve (az ő kávés macarone-jukért külön visszamentem szombaton, de-bár kellemes volt-szomorúan konstatáltam, hogy nem francia macaron-nal van dolgunk.) Főzelékek. Nagy-nagy perspektívákat látok. Ezek aztán a legmagyarosabb fogások, a bennük rejlő megújítási lehetőségek száma végtelen. Ételek. Rengeteg fogást végigkóstoltam, volt közöttük kiemelkedő, közepes és feledhető. Ebben a körben számomra ezúttal a dobogósak: Múzeum étterem salátafőzeléke borjúbrízzel és zöldborsófőzeléke egy órás tojással – bevallom, nem jártam még az étteremben, de ha ott így főznek, akkor óriási hibát követtem el, és sürgősen pótolandó. Aréna catering libamájas borjúláb göngyölege, Csalogány kocsonyája. A hamarosan újranyíló Costes-t óriási érdeklődés kísérte, én is végigettem a menüt, alig várom, hogy végre kinyissanak (állítólag június 15., de ahogy elnéztem a munkálatokat, ez elég ambíciózusnak tűnik. Jó volt látni a pezsgést, az akarást, a munkát, jó volt sok ismerőssel találkozni, és utána este a kivilágított Lánchídon át autózni, mert ott egy kicsit mindig meghatódom, és megállapítom, hogy Budapest klassz város.