Együtt, egy asztalnál
Gyerekkoromban a vasárnapi ebéd nagy családi összejövetel volt. Mi egy házban, de két külön lakásban laktunk nagymamámékkal, ide csatlakoztak még hozzánk nagybátyámék is minden vasárnap. Biztos nem emlékszem pontosan (vagy igen?), de úgy rémlik, minden alkalommal a hangerő egyre emelkedett és egy ponton valaki felpattant, hangját mégjobban felemelte, hevesen gesztikulált, majd dübörögve távozott. A kiabálást nem értettem, igazából a beszélgetés nagy részét sem, de az ebédek dinamikáját kisgyerekként nagyon élveztem. Imádtam, hogy mindenki ott van, hogy majd szétesik a konyha és pezseg az élet. Ehhez képest a hétköznapi étkezések eseménytelenek voltak, kivéve, amikor egyszer azzal fenyegetőztem, hogy ha nem kapom meg azonnal az ebédemet, megeszem a poharamat és mivel még nem volt kész az ebéd, bele is haraptam. Nem tudom ki ijedt meg jobban, én vagy a szüleim, de a szilánkok eltávolítása utáni "beszélgetést" inkább nem idézem. Vagy, amikor bárányhimlős voltam és hallottam,hogy anyukám azt mondja a telefonba, hogy nem bánná, ha a húgom is elkapná, legalább túl lennénk rajta. Nekem se kell több, amikor anyu és apu beszélgettek, betömtem egy félig megrágott falatot a húgom szájába vacsoránál (fúúúúj!). Bárányhimlő kipipálva. Akármennyire is nehéz volt reggelente odavonszolni magam az asztalhoz és magamba erőltetni valami ennivalót (addig nem mehettem sehova), a közös étkezések erőteljesen élnek bennem. Amikor anyu és apu is otthon volt, vagyis reggel és este, mindig együtt ettünk, ez volt az egyik legalapvetőbb családi szabály. Azért az más világ volt, mert szinte soha nemmaradt ki egy közös vacsora, nem volt olyan munka, ami megkövetelte volna, hogy valamelyik szülő később érjen haza. A nagy együtt evéseket tudták rólunk mások is, mert volt például egy család, akik havonta egyszer biztosan betoppant ebéd időben szombaton vagy vasárnap. Bár ők inkább anyu főztje miatt jöttek szerintem... Most, hogy a saját családunk alapjait rakosgatjuk le, rájöttem, hogy a közös étkezés nekem menniyre fontos. Fontos az, hogy ne ugráljon fel senki az asztaltól, hogy legyen idő mindent megbeszélni és még egy jót is enni. Fontos, hogy arra a fél órára együtt legyen a család, és ha mindent jól csinálunk, ez az idő pont megfelelő arra, hogy mindenki lenyugodjon, letegye a napi események terhét és végre csak egymással foglalkozzunk. Egymással, és az étellel. Hogy az evés ne csak egy szükséglet kielégítése legyen, hanem örüljünk annak, hogy jót eszünk, és megtanítsuk a gyerekeket is arra, hogy a jó étel érték. R2r-nak már egész jól megy, hogy ilyenkor meséljen a napjáról - persze neki a beszéddel sose volt gondja, de ha elég érdekeset mesélünk, minket is meghallgat időnként. És enni is szeret. Tegnap például egy steak maradékából készítettem zöldséges pirított rizst. A húsokat gyorsan kiszedegette, megette és megdicsért, hogy milyen jól sikerült most a hús. Hát igen, ritkán kerül bélszín a wokba, a dicséretet továbbítom a hentes felé. Ahhoz, hogy megvalósuljon a nyugodt együtt evés, kellett egy kis szerencse is. G-ék például nem reggeliztek együtt, hanem mindenki bekapott pár falatot, amikor felébredt és már ment is a dolga után. Ezek után nem csoda, hogy akárhogy csűröm-csavarom a reggeleket, nekünk nem sikerül együtt az asztal köré keverednünk, inkább kettesben reggelizek Leóval, néha R2r csatlakozik. Ezt könnyebben elfogadom, a nyugodt reggel nálunk szinte nem létező fogalom. Minden család úgy étkezik, ahogyan él - vannak, akik az asztal körül kergetik egymást, a gyerekek szájába futva kerül a falat. Van, ahol az asztal a nagy veszekedések színhelye, mint nálunk, vagy a nagy beszélgetéseké. Egy biztos, sokkal jobb együtt enni, mint egyedül, így mi a kergetősdit gyorsan kiiktattuk. Ez az írás egy sorozat első bejegyzése. Lesz szó arról, hogy mikor mit eszünk együtt, vagy éppen külön. Lelkizünk, eszünk, iszunk, együtt, egy asztalnál. Igen, a rovat szponzorált. A tartalom a szokásos, szívből jövő. www.facebook.com/egyuttegyasztalnal